Minden év februárjában kimegyek hozzá.
Annyira jelentéktelen, hogy nem valószínű, hogy a téli csupaszságban, vagy a nyári lombtenger közt bárkinek is feltűnne a létezése.
De aztán eljön a február és egyszer csak már nem lehet elmenni mellette közönyösen. Ő az, aki minden évben minden növénynél előbb virágba borul. Még a Covid alatt vettem észre, amikor aztán rengeteg időm volt szemlélődni.
Feltűnt, hogy ezt a bokrot nem érdekli, hogy milyenek a körülmények. Meglehetősen magas a kockázatvállaló képessége, nem óvatoskodik: minden február első-második hetében napok alatt virágba borul. Láttam már hóban is virágozni. És aggódtam is sokszor, hogy mi lesz így vele. Melyik tél, melyik fagy végez majd vele.
Aztán idővel megsejtettem, hogy felesleges féltenem, neki pontosan ez a feladata.
Tudod, hol áll? Szemben egy kis kápolnával. Szent Mihály kápolnája előtt lakik.
Szent Mihály hihetetlen akaraterejéről és sziklaszilárd hűségéről híres. Ő az angyalok és arkangyalok vezetője, aki segít megszabadulni pusztító mérgeinktől: a félelmeinktől. A bátorság és az erő szimbóluma.
Mindennek erőterében álldogál ez a bokor.
Ma megláttam messziről: rózsaszín felhőként lebegett a szürke tájban, mint egy színes kiáradás.
Amikor sokhónapnyi színtelen, hideg tél után meglátom a friss, ropogós virágait, mindig elönt a bizakodás, az öröm.
Pimasz egy bokor: mindegy, milyen zordak a körülmények, nem alkalmazkodik, nem idomul. Belső órája és ereje hajtja.
Ő az apátia, a közöny, az érzéketlenség és a kishitűség ellentéte.
Csak egy bokor.
De ha kicsit közelebbről megfigyeljük, észrevehetjük, hogy létezésének minősége, méltósága, stabil ereje mindent megmutat, megtanít, amire embernek és közösségnek szüksége lehet.
