17 lehettem, nyár volt, ültem a nappaliban a fotelban, filmet néztem és egyszer csak csend lett. A film pergett tovább, de emlékszem, felkaptam a fejem, annyira fullasztó, feszült csend támadt, elborította a teret mindenütt. Pár pillanatig tartott, aztán a mélyből egyre erősödő morajlás hallatszott, sosem hallottam ilyet korábban. Éreztem, ahogy tör felfelé a földből. A következő pillanatban pedig táncolni kezdett alattam a fotel.
Ez volt életem első földrengése. Néhány másodpercig tartott, az ijedtségen kívül nem történt más.
Túl a negyvenen, ülök egy frissen felújított térben, egy várva várt új szakasz, még a festék sem száradt meg teljesen, és közben tele vagyok valami baljós érzéssel: a káosz elszabadulása előtti vészjósló csend terül szét a helyiségben. De akkor a szemközti templomban felzúg a harang és szó szerint belerezeg a térbe, ahol ülök, én pedig hagyom, hogy a harangok elnyomják az összes érzékemet, észlelésemet. És másnap elindul a cunami: a születésem óta felépített, díszítgetett énképem lépésről lépésre összeomlik az elkövetkező hónapok során.
Minden nemszeretem részem, akit addig sikeresen elnyomtam, lehalkítottam, vagy még a létezéséről sem tudtam, átveszik az életem felett az irányítást. Mint egy feldühödött horda, akik összeállnak, hogy ízekre szedjék Cukit.
Cukit, akit Te is jól ismersz, mert a te identitásodnak is része.
Cuki (a jókislány, a jókisfiú), aki készségesen elnyom magában bármit, csak hogy szeressék, vagy legalábbis kedveljék, befogadják, nehogy kirúgják. Hogy eleget tegyen mások és a maga által összetákolt elvárásoknak. Aki bájosan, édesen, sármosan mosolyog a fotókon.
De aztán életed egy pontján megtörténik: egyik pillanatban még ülsz gyanútlanul, a következőben pedig kontrollvesztetten rángatózol a fotelban. A kettő közt persze ott van a Csend, aztán Morajlás. De reméled, hogy csak rosszul hallod.
Aztán megindul a folyamat és jönnek sorban a letagadott árnyékrészeid, válogatott egy társaság: az egyik őrületközeli állapotig erősíti fel benned a pánikot, kapaszkodást, szorongást, a másik lángba borít a haragjával, a harmadik egy hároméves szintjén sír, üvölt és nincs erő, ami kioldaná elhagyatottságának fájdalmát, a negyedik cinikus, teljesen feleslegesnek éli meg, hogy él, az ötödik kritikus, a hatodik folyóba lökné Cukit, amiért hagyta, hogy annyit mindent megtegyenek vele és szó nélkül tűrte, a hetedik egy igazi lúzer, folyton beég és megszégyenül. És vannak még jópáran. Isteni egy horda. Mindenki felvonul, hirtelen helyet és szót kér, és Cuki köztársasága megbukik.
Leülsz hát közéjük, a számkivetett, lúzer banda közé, belenézel a tükrükbe és bevallod a sötét arcaidnak, hogy igazuk van. Hogy tényleg torkig vagy, hogy menedzseled a mindenféle kapcsolataidban mások érzéseit, idegrendszerét, feldolgozatlan múltját, hogy cserben hagyod saját magad a szeretet nevében, hogy túl gyorsan és túl sokat adsz és iszonyú keveset kérsz, hogy nem jelölsz ki fontos határokat sem kifelé, sem befelé, hogy teljes képzavarodban azt hiszed, hogy ahhoz, hogy valaki megszeressen, azért keményen meg kell dolgoznod és hogy a szeretet az, ahol állandóan van valami feszültség, káosz, idegbaj, lábujjhegyen járás és a te dolgod, hogy megments másokat, leginkább önmaguktól, blablablaaaaaa…
Aztán ahogy ülsz a fekete sereged társaságában, lassanként rájössz, hogy csupa jófej alak. Régről beragadt energiák, amik mozdulni akartak végre. Érted tették, hogy ne halj bele önmagad elfojtásába, összezsugorításába. Hogy ne válj egyvalamilyenné. Egy szereppé. Hogy nehogy azt merd valaha is mondani: Megtaláltam végre magamat. Ez vagyok én, íme. Hogy lehess bárki, bármilyen, akit meg mersz élni magadból az adott pillanatban. Kiderül, hogy mind azért jött, hogy kiszabadítson a magad tákolta börtönödből.
Kapálódzól még egy ideig, egyezkedni próbálsz, aztán egy ponton végleg elfáradsz és elereszted Cukit és …
… elkezded újrarendezni a lelked. Az idegrendszered. Az elméd. A tudatosságod. Az energiáid. Nem döntöd el, hogy milyen új szerepet szánsz magadnak a kapcsolataidban, a világban, egyszerűen csak hagysz magadnak játékteret, elengedő oxigént, szünetet, mielőtt válaszolsz, döntesz, lépsz. Hallgatózol befelé és hagysz több teret a másiknak is. A saját felelősségeddel foglalkozol. Lassabban létezel tovább, transzparensebben, egyszerűbben, szentségben és szentségtelenségben. Puhítod a kontrollod, tágítod a befogadásod. Tökéletlenebb vagy, mint valaha, lúzerebb, mint valaha, mert hagyod, hogy lássák a bénáskodásaid. Ettől fura mód elhalkul a szorongásod. Olyan életet kezdesz el felépíteni, ami táplál. Aminek fenntartható a ritmusa. Amikor a saját életedben már nem mellékszereplő, meg statiszta vagy, hanem főszereplő. Nem indulsz díjakért, csak egy egyszerű ember vagy, aki hálás, hogy helyet kapott a létezésben, itt lehet, játszhat, kapcsolódhat, derűsödhet, súlytalanodhat.
Szóval, figyelj csak:
Megengedheted magadnak, hogy a letiltott részeid helyet, szót, energiát kapjanak és kiteljesedjenek benned.
———————————————
HOGYAN DOLGOZHATUNK EGYÜTT?
3 területen teljesedhetsz, tapasztalhatsz, gyakorolhatsz.
jöhetsz egyéni lámpaláz tréningre, ha legyűr a feszültség, amikor mások előtt kell megmutatnod magad
jöhetsz coachingra, ahol a testeden, lelkeden és mentális erőforrásaidon keresztül mozdulunk abba az irányba, ahol magaddal is, másokkal is harmonikusabb kapcsolatot tudsz megtapasztalni
jöhetsz masszázsra, ahol mélyebben kapcsolódhatsz a testeddel, testtudatosságoddal, oldódhatsz és elengedheted magad.
