Kora reggel egy plázában bolyongok. Pisilnem kell… nagyon.
A helyzet kihívása, hogy minden emeleten ugyanaz a tábla fogad a mosdó előtt: ez itt épp zárva, menjek egy másik szintre. Emeletenként ugyanez ismétlődik, aztán már csak a legfelső szint marad. Ahol ugyanez a tábla fogad. Innen azonban fény szűrődik ki. Belépek.
És azonnal utamat állja két férfi. A menedzser és a takarító munkatárs. Épp eligazító meeting zajlik. Menjek le a földszintre, mondja a menedzser. Onnan jövök, meg az összes többi szintről, felelem. Sajnálja, ide nem jöhetek be, most töltik fel a mosdókat, menjek csak le, nyitva lesz az. És már fordul is el. Tudod, azzal az arckifejezéssel, amivel gyakran téged se vesznek komolyan hivatalban, orvosnál, állásinterjún…
És akkor megszáll…
… az az erő, amit valószínűleg te is olyan sokszor keresel magadban. Az a sziklaszilárd, hajthatatlan, megtörhetetlen belső bizonyosság, hogy:
é.n
e.z.t
i.t.t
m.o.s.t
k.e.r.e.s.z.t.ü.l.v.i.s.z.e.m.
De és ha és bocs nélkül. És még csak harag meg bunkóság se fog kelleni hozzá. Egyszerűen így lesz és kész.
Döbbenten figyelek befelé: Figyelj már, te itt laksz bennem, te eltántoríthatatlan eltökéltség? Egész idő alatt itt rejtőztél és most, hogy mindjárt bepisilek, és ketten állják el az utamat, most bújsz elő?
Hát, igen, bocs, épp ezt a kedd reggelt találtam a legalkalmasabbnak, helló, üdv, munkába állnék akkor, mondjad, mi a feladat? – vihog az eltántoríthatatlan hang odabent és látom magam, ahogy a következő pillanatban elmosolyodom, a menedzserre nézek és ő, meg a társa talán már sejtik, hogy én innen nem megyek úgy ki, hogy nem pisiltem. Kedvesen, tárgyilagosan elmondom, hogy ez miért nem történhet másképp. A menedzser végighallgat, egy pillanatig farkasszemet néz velem, aztán porba hull az ellenállása. Felsóhajt, mutatóujjával jobbra mutat: Azt ott. Azt használja.
Mikor egy perc múlva megkönnyebbülten távozom, kedvesen odaintegetnek mindketten, megköszönöm, ők szép napot kívánnak, úgy búcsúznak, mint vidéki rokonoktól köszön el az ember húsvétkor.
Sokszor sok mindent keresztülvittem már. De azokban a helyzetekben mindig volt bennem: félelem, düh, küzdelem.
De itt, a pláza harmadik emeleti mosdójában nyoma sem volt ezeknek. Egyszerűen csak tette a dolgát bennem a kétségek nélküli erő: a „bízom magamban”. Ami olyan sok formában mutatta már meg magát az elmúlt időszakban, de ilyen nagyra és közben ilyen szelíden még sosem tágult bennem. Már-már banálisnak érzem, ahogy erről írok, de ha van dolgod az önmagadba vetett hiteddel, tudod, milyen ezerarcú küzdelem ez, mire már végre nem az, hanem beélt erő, belső jelzőfény, nyugodt iránytű.
Jövő szombaton, egy kétórás szabad mozgásos foglalkozáson, amit tartok, ezt a Fényt ébresztgetjük, amiben ott lakik ez a kikezdhetetlen bizonyosság, amit megéri felnöveszteni magunkban.
A jó hír az, hogy a foglalkozás teltházas és a várólistán is öten várják már, hogy talán lesz üresedés.
Hihetetlen megtisztelő, hogy ilyen sokan szeretnének részt venni és kapcsolódni a szabad mozgáson keresztül Önmagatokhoz!
A rossz hír, hogy ha te eddig nem jelentkeztél rá, akkor itt most nem találkozunk. Viszont áprilisban jönnek újabb foglalkozások: lesz szabad mozgásos kétórás és lesz egész napos önismereti foglalkozás is. Hamarosan megosztom a témákat, meg a tavaszi-nyári további lehetőségeket is.
Mert hiszem, hogy az az igazi, ha megosztjuk a fényünket, erőnket, lehetőségeinket egymással és együtt teljesedünk, tágítjuk a korlátainkat, testünk-lelkünk határait és mindent, ami még ezen túl van. Transzparensen, egyszerűen, biztonságos teret hagyva, hogy mindenki megérezhesse, amit ebből hasznosítani szeretne.
Szívből örülök, ha találkozunk valamelyik foglalkozáson, kurzuson.
ADDIG IS, EGY KIS EMLÉKEZTETŐ: a megállító táblák olykor épp azért állják utunkat, hogy megérezhessük, hol van bennünk az a stabil és megingathatatlan Erő, ami erőszak és mások eltiprása nélkül viszi véghez azt, amit véghez kell vinnie.
