„Rémülten fedezte fel, hogy csak akkor érezte mások szeretetét, amikor nem önmaga volt.” (J. Covitz)
Szégyen.
A legfájdalmasabb érzések sorában az elsők közt terpeszkedik, terjeszkedik és pusztít. Énképet és kapcsolatokat.
Míg a bűntudat azt marja bennem, hogy „Rosszat tettem.”, addig a szégyen nem áll meg a tetteimnél, hanem az egész identitásomra veti rá magát: „Rossz vagyok. Nem érdemlem meg, hogy szeressenek.”
Sok ember identitásának és mindennapi működésének alapja a szégyen. A szégyen nem a lehajtott fejről ismerszik meg. Hanem a különböző élethelyzetekben megjelenő tipikus viselkedésről.
Ereszkedjünk alá a mély szégyenben élő világába:
- Távolságtartás. Folytonos védekezés. Kaotikus életvitel. Elkerülés.
- Ha mély szégyenben élek, képtelen vagyok fogadni bármiféle visszajelzést, ami nem dicsérő. Mindegy, milyen kedvesen, jószándékkal mondod, én csak azt hallom ki belőle, hogy nem vagyok elég jó neked. Mivel támadásnak érzékelem, vissza fogok támadni. Meg védekezni kezdek. Átmegyek elkerülőbe. Arrogánsba.
- Átmeneti fájdalomcsillapítóm: a külső megerősítés. Önmagamban képtelen vagyok érezni saját értékességemet, ezt csak kívülről tudom érzékelni és magamba emelni. Úgyhogy erre állandóan szükségem van. Tőled és bárkitől. Folyamatosan. És ebből idővel egyre több és több kell. A világban ahhoz kapcsolódom, ami, és aki a hangulatomat javíthatja.
- Elismerés, siker, dicséret. Státusz, test, pénz, karrier, teljesítmény. Ezek nem az örömeim, hanem a létfontosságú érzéstelenítőim. Nem tudok igazából örömöt érezni. Nekem dopamin kell: folyamatos újdonság, győzelem, teljesítmény, szex, vagyon, ingerek. A valódi öröm jelenlétből fakadó, csendes minőség. Én viszont nem tudok valóban jelen lenni. Mert ha beleengedném magam, akkor abban nem csak az öröm jelenne meg: a csendben beszélni kezdenének a sebeim. Azt nem engedhetem meg. Az elviselhetetlen.
- Így hát N.E.M. lassíthatok. Ha nincs feladat, projekt, cél, külső irány, tevékenység, azonnal átveszi a helyét bennem a mély levertség, kilátástalanság, ingerlékenység. A nyugalmat nem tudja kezelni az idegrendszerem. Ha valami lassításra kényszerít (pl. betegség, társ), automatikusan feszültséget, káoszt generálok, mert azt ismerem, és azt tudom menedzselni. A belső világomat nem.
- Ha szükségleteid, kérésed, diszkomfortod támad, azonnal az kapcsol be, hogy én tehetek róla, engem okolsz, nekem kell tenni érted. Azonnal lüktetni kezd a szégyenérzetem, úgyhogy lekapcsolódom: rideggé válok, vagy haragossá, támadok, védekezek, sértegetlek, ezeket váltogatom. Aztán amikor lecsillapodom, jön a maró bűntudat: „Mit tettem?!” És engesztelni próbállak.
- Túlélő üzemmódban létezem. Sokszor még akkor sem érzek semmit, amikor valami sikerül, és amikor jó veled lenni. Fogalmam sincs, mi hiányzik, csak azt érzem, hogy soha semmi, amit hajszolok és megkapok, semmi, de semmi nem adja meg azt az érzést, hogy „elég”. És ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem, egyszerűen lelépek.
- Valaha, amikor még önmagam voltam, ellöktek. Úgyhogy idővel kifejlesztettem azt a verzióm, amelyiket nem lehet csak úgy ellökni. Mert eleve távolságot tartok. Én löklek el. Kontrollálok. Alakítok. Szerepet, helyzetet. Azzá válok, akivé azt gondolom, hogy válnom kell, hogy elismerj. De megismerni sosem fogsz. Hiába próbálkozol. Mert én sem ismerem magam. Nem tudom kitapogatni, hogy van-e odabent egyáltalán egy érző „én”. Csak a pokoli ürességet érzem, amitől pánikolva menekülök.
MIT LEHET KEZDENI A SZÉGYENNEL?
A szégyen imádja a sötétet, a rejtőzködést, a hallgatást. És utálja, ha néven nevezik és napvilágra hozzák. Azaz pontosan ez az ellenszere:
a felvállalás, a kimondás.
A szégyenműködés egy minta, ami magától soha nem fogja átírni önmagát, soha nem fog eloldódni önmagától, mivel egykor túlélési stratégiaként jött létre és a maga módján tökéletesen funkcionál. A döntést nekem kell meghozni, hogy többé nem a szégyenen keresztül akarom megtapasztalni az életet, önmagamat és a kapcsolataimat.
A munka abban áll, hogy lépésről lépésre felfedezem azt az „én”-t, aki ott van bent eltemetve. Kihantolom, levegőhöz juttatom: megtanulok letiltott érzéseimhez, szükségleteimhez kapcsolódni. Megtanulok beszélni róluk ÉS tenni értük.
Újraalapozom az idegrendszeremet: reakcióimat, stabilitásomat, mert első körben ez az a rendszer, ami felborul bennem, amikor valami megpiszkálja bennem a szégyen-működést.
Tudatosságot tanulok: testi, mentális és lelki szinten megtanulom érzékelni a szégyen jelenlétét. Megtanulom észrevenni, mikor kapcsol be a mérgező és valóságot eltorzító belső monológ és elsajátítom, hogyan tudok egészséges választ adni. Kifelé és befelé.
És be kell tudnom hívni valakit a folyamatba, aki érti és érzi a páncélom. Mert elszigeteltségben, egyedül nem fogod tudni se levenni, se alatta megvakarni. Ez nem egy, a „majd én egyedül megoldom” öncsiszolgató projektek sorában. Ez teljes irányváltás. Hajlandóság, hogy a légteredbe engedj valakit, aki már páncél nélkül van és tud olyan teret tartani körülötted, amiben fokozatosan megszületsz és túlnövöd a szégyent, ami sosem volt a tiéd és sosem te voltál. Nem lehet egyedül letenni, mert ez egy működési stratégia és mivel benne vagyunk, nem látunk ki belőle tisztán. Engedheted, hogy egy megtartó kapcsolódásban elkezdhess változni.
MI LAKIK A SZÉGYENEN TÚL?
Annak tiszta valósága, hogy
teljes
emberi
mivoltodban
szerethető
vagy.
Ehhez 4 lehetőség, amiben kísérni tudlak:
- Jöhetsz egyéni lámpaláz tréningre, ha legyűr a feszültség, amikor mások előtt kell megmutatnod, felvállalnod magad.
- Jöhetsz coachingra, ahol bullshitmentesen, a tested, szellemed, lelked közös erőforrásaival mozdulunk abba az irányba, ahol a te örömöd, kiteljesedésed, belazulásod rejtőzik.
- Jöhetsz masszázsra, ahol mélyebben kapcsolódhatsz a testeddel, testtudatosságoddal, ahol az idegrendszered mélyregeneráló folyamatai bekapcsolnak.
- És jöhetsz szabad mozgásos, csoportos foglalkozásra, ahol megtanulhatsz újra bízni magadban és a kapcsolataidban.
Szeretettel és tisztelve az Utad, várlak
Szilvi
