A porcelánok a vitrinben álltak, csak karácsonykor kerültek ki onnan: mindig enyhén remegett a keze annak, aki megterítette velük az asztalt. Olyankor folyton arra gondoltak, ha valamelyik darab eltörik, pótolhatatlan lesz a kár. Akire a mosogatás jutott, még jobban remegett. Végzetes hiba lett volna, ha valamelyik kristály pohár vagy porcelán tányér összetörik.
Ekkora értékkel nagyon kell vigyázni…
Sosem mondták ki, de az egész család megkönnyebbült, amikor véget értek az ünnepek és a készlet újra az üvegszekrényben pihent. Elmúlt belőlük a feszültség és végre visszatérhettek régi, megszokott gondolataikhoz: „Új év, új gondok. Mikor, miből lesz végre elég pénzünk?”
Mert akkor majd végre boldogok lehetnek.
Sosem tudták megszokni a tányérok, poharak, evőeszközök fényűző, csillogó látványát az asztalon. Mintha valami oda nem illőt ültek volna körbe. Egy idegen létforma kellékeit, melyektől csak még erősebben érezték saját kicsiségüket. Évente egyszer szembesültek azzal, milyen kevés ünnepelnivalójuk, örömük akad az életben.
Év közben soha nem is ültek le a tágas ebédlőben: a billegő konyhaasztalnál gyűltek össze, a tűzhelyen álló lábasból merték ki az ételt.
Egyáltalán nem voltak szegények, ám ők ezt nem tudták. Szüntelen egy jövőben megvalósuló gazdagság eszményképéhez mérték magukat és az alapján mindig az jött ki, hogy:
m o s t
n i n c s
e l é g.
Sok évvel később, a szülők halálát követően a legkisebb, de már felnőtt gyerekhez került az étkészlet. Pakolgatta sokáig egyik sarokból a másikba a kartondobozt.
Egy nap vacsorára hívta a barátait és kiderült, hogy annyi tányér tört össze az utóbbi években, hogy nincs elég, amivel teríthet mindenkinek. Elővette hát a porcelánokat, kristálypoharakat. Ahogy állt a gyönyörűen megterített asztal előtt, átsuhant rajta a sok karácsony emléke, a tányérok hideg, idegenül csillogó pompája és hirtelen megértette.
Hogy végig ott volt előttük, ők mégis üvegszekrénybe zárták. Az ünnep, az öröm, a bőség megengedését, amiből évente egyszer adagoltak belőle maguknak, ám annak sem tudták átadni magukat.
A vacsora után kinyitotta a konyhaszekrényt és a még megmaradt, hétköznap használt tányérokat egymás után a földhöz csapta. Széttörte az unalmas vizes poharakat is. A fületlen bögréket. Az ezeréves pudingos tálkákat. Az ízléstelen kávés csészéket. Állt a romok felett és érezte, hogy végre szabadon lélegzik. Telepakolta a szekrényt a porcelánokkal, ivott egy pohár vizet az egyik kristálypohárból és ettől a pillanattól fogva biztosan tudta, hogy az Élet soha nem tartotta távol tőle a jólétet és ezután sem fogja.
Onnantól minden reggel porcelán tányérból ette a pirítóst.
Megtalálta a hétköznapokban rejlő ünnepet.
Nem várt vele karácsonyig, születésnapokra, különleges alkalmakra, ahogyan mások jóváhagyására sem.
Nem zárta többé szekrények mélyére egy bizonytalan jövőben bekövetkező boldogság dekorációit.
Megértette a legfontosabb okot az ünneplésre:
ÉL.
ÉS AZ ÉLETE
MOST
TÖRTÉNIK.
Ha szeretnéd tisztán látni szabotáló meggyőződéseidet és eloldódni tőlük, várlak egy kötetlen, díjmentes beszélgetésre személyesen vagy online. Írj üzenetet.
