Így nevezik a buddhisták a gondolatsokasodást.
Amikor az elméd beindítja a mentális csűrés-csavarást. Akkor kezdesz papancsázni, amikor elhiszed, amit az elméd egy megéléshez, helyzethez, emberhez, érzéshez kapcsol.
Aki leragad a papancsázásnál, abból elkezd elszivárogni az életerő. Ha az ember elég sokat csinálja, mindennapos szokássá válik és a tehetetlenség, bénultság, halogatás, reménytelenség, fókusztalanság, döntésképtelenség és lefojtott düh válnak az uralkodó széljárásokká.
A papancsa nem egy szörny, amit le kell győzni. A papancsa egy múló állapot.
Amikor jön a papancsa: ráismerek és továbbállok.
Mondhatjuk, hogy hahhh, könnyű azt mondani! Kijönni a kuszaságból, rágódásból lehetetlennek tűnik, amikor alámerültünk.
Onnan tudható, hogy ez a meggyőződés puszta önmegvezetés, hogy felidézzük egy olyan lehangolt pillanatunkat, amikor váratlanul történt valami szívderítő: megláttuk a szomszéd kölyökkutyáját felénk tipegni, egy vonzó valaki ránk mosolygott az utcán, nyertünk a kaparós sorsjegyen, jött az üzenet, hogy miénk az állás és hopp! Fennálló papancsa állapotunk egyetlen másodperc alatt, küzdelem nélkül fordult át könnyedségbe, örömbe. Tehát nem kell, hogy a továbbállás hosszadalmas és verejtékes önmunka legyen. De jó, ha nem külső történésektől tesszük függővé a jóllétünket.
A legtöbb ember az idejét egyetlen dologra fecsérli el:
várja, hogy megjelenjen az erő, ami majd kimozdítja végre.
Csakhogy az erőt mi mozdítjuk meg.
Hogy nem dermedünk bele egy összevissza elmeállapotba, hanem moccanunk.
S akkor mozdul velünk az erő is.
A moccanás eleinte nem könnyű. Járni, írni, olvasni, késsel-villával enni sem volt az.
De akarok-e úgy élni, hogy mindig egyetlen szempont alapján döntöm el, hogy változtatok vagy tanulok-e valami újat:
hogy az nehéz-e?
Ha megtanulnád, begyakorolnád, szintet lépnél, gyere a zárt facebook csoportomba, ahol többek közt ezt a témát is mélyebben érintjük. Írj üzenetet és küldöm a meghívót.
