Amikor a félelem a búvóhelyed…
–Nem megy a fejenállás. Sehogy nem sikerül. Nagyon hülye ötlet volt ezzel próbálkozni.
Mennyi ideig gyakoroltad?
-Tegnap ráment az egész délutánom.
Jó eséllyel ez ennél azért tovább fog tartani. Hónapokig.
-Jó, hát igazából az van, hogy nem akarok megsérülni, elvágódni, nekiesni a szekrénynek.
Szóval, te egyből fejen akarsz állni?
-Igen.
Láttál már valakit, akinek elsőre megvolt?
-Nem, de én tökéletesen akarom csinálni. Apám is mindig azt mondta, hogy magasra tegyem a lécet. Meg se álljak a tökéletesig.
Apád tökéletes volt?
-Dehogy.
De tőled elvárta? Nézd, ha tanulásra adod a fejed, akkor menet közben az alkalmatlanság érzését is át fogod élni. Ez mindig bekövetkezik.
-De hát nagyon félek, hogy végül bebizonyosodik, hogy nekem ez nem megy. Hogy sosem sikerül majd megcsinálni.
Tudod, a félelem remek búvóhely. Mert amíg azt mantrázod, hogy félsz, addig is ügyesen leplezheted el magad és a világ elől is a tényt, hogy ugyan tényleg klassz dolog lenne fejen állni, de valójában egyáltalán nem kötelezted el magad a tanulás mellett.
Bármi iránt csak akkor leszel hűséges, ha az elég fontos és értékes SZÁMODRA ahhoz, hogy megérje neked a lila foltokat, a sok elvágódást, a szekrénynek esést.
És hát, vajon csinálnád-e akkor is, ha amúgy a világot (meg apádat) cseppet sem érdekelné, hogy te a fejedre álltál?
