Bevallom, a fizikai, szellemi és lelki ellenállóképességemet (r e z i l i e n c i a ) évek óta a legjobban a vasút fejleszti… Tanítom a rezilienciát coaching folyamatokban, kurzusokon, de semmi sem fogható ahhoz, amire egy 2-3 órás vonatút tanít… Itt mindig élesben tesztelhetem, hogyan reagálok valójában, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt vártam…
Testvéremmel felszállunk az intercityre. 2 és fél órás út áll előttünk. Aznap már másodszorra szállunk vonatra, az első utunkon nem volt fűtés és az ajtókat sem lehetett becsukni, szóval alaptábor pipa, indulhat a csúcstámadás.
Belépünk a kettes kocsiba és azonnal világossá válik: ezúttal sokkal nagyobb kalandok várnak ránk. Egy öntudatlanságig lerészegedett férfi fekszik keresztben a helyünkön, hörög, fuldokolva köhög és a szájából fehér hab folyik mindenfelé. „Nemhányok, nemhányok” – szuggerálom magam, miközben lelki szemeim előtt lepereg, ahogy a férfi a saját váladékaiba fullad bele. Körbenézek: mindenütt feszültre fagyott, némán tűrő arcok bámulnak kifelé az ablakon. Síri csend. Kicsit távolabb találunk két szabad helyet, legalább addig leülünk oda, míg jön a kalauz, meg a következő állomás. Fűtés persze itt sincs. Nagysokára megjelenik a kalauz, elszörnyed, telefonálni kezd, nem látjuk többé. Újabb fél óra, megállunk, 3 vasutas ront be, megpróbálják leszállásra bírni a félájultan is elszántan küzdő férfit. Beletelik egy kis időbe, míg leamputálják a vonatról. Fellélegzés.
De ha arra gondolok, hogy oda kell ülnöm, amit ez az ember maga után hagyott, öklendeznem kell. Úgyhogy elindulunk egy másik kocsiba (nemzeti ünnepnap, tele a vonat), mert az átmeneti helyünkre megérkeztek, akiknek oda szól a jegyük. Ahogy bóklászunk, kiderül, hogy elől egy teljesen üres kocsi halad titokban. Letelepszünk. Egyetlen férfi ül még ott rajtunk kívül, a másik végében, nekünk háttal. Fűtés itt sincs, de hurrá, csend, nyugalom. Végig szellemkocsiban ülünk, senki nem száll fel ide egész úton.
Hamarosan azonban kiderül, hogy az egyik ablak random kivágódik, ahogyan a kocsi két végében levő ajtók is. És egyiket sem lehet rendesen visszazárni. Süvít be a hideg. Egy idő után észrevesszük, hogy egyfajta sajátos és összehangolt ritmusban működnek. Előveszem a telefonom és tesztelem: az ablak szabályos időközönként, 6 percenként nyílik ki. Ennek kábé felénél kezd a tőlünk távol levő ajtó kivágódni, aminek következtében a másik oldalon levő ajtó szorosabbra záródik, és hisztérikusan rázkódni kezd. Húgommal felgyűrjük az ingujjunkat és 2 röhögőgörcs közt megszületik A TERV: két műszakban fogunk ablakot csukni, hogy ne fagyjunk szét. Az első 6 perc után én megyek, a következőben a húgom, így mindketten nagyjából negyed óránként kerülünk sorra. Remekül működik a rendszer, de egy idő után vérszemet kapok: be kéne vennünk a csapatba azt a pasast is! Akkor még tovább maradhatunk ülve. A férfi egyszer csak feláll, kimegy, majd amikor visszatér, megáll a renitens ablaknál (épp a hatodik perc jön!!!), ránéz, hangtalanul odalép és feljebb szuszakolja. Érzem, hogy mindjárt bepisilek a röhögéstől. Micsoda csoportdinamika, micsoda non verbális csapatjáték, a nehézségek összekovácsoltak bennünket! Aztán deus ex machina: beindul a fűtés is! Jóég, micsoda fantasztikus utunk van! A kettes kocsiban ott ülnek a faarcúak, miközben itt tetőfokára hág a reziliencia parti!
A váratlan, a kiszámíthatatlan: egy vonatút. Egy lerobbant autó. Egy szakítás. A munkánk elvesztése. Egy új munkakör megnövekedett felelősséggel. Egy betegség.
Fontos tudatosítani, hogy
- A reziliencia véletlenül sem azt jelenti, hogy a dolgokat el kell tűrnünk, némán ki kell bírnunk! A tehetetlenül dühöngés, kesergés is csak rövid ideig hoz könnyebbedést, hosszabb távon konzerválja a helyzethez való hozzáállásunkat.
- A reziliencia kitartást kér tőlünk.
- Hogy tudatos választ adjunk a kiszámíthatatlanra, a váratlanra.
- És hogy a lehetőségekhez mérten képesek legyünk bánni az energiáinkkal.
- Hogy előbányásszunk magunkból olyan erőforrásokat, készségeket, amelyek segítenek a megküzdésben. Ha más nincs, hát a humorérzéket, ami szinte mindig átsegít a túlsó partra.
Ha maga alá gyűr a kiszámíthatatlan, az élet sebes és nagy hullámai, két javaslatom biztosan van, hogy ez változhasson.
- Gyere el hozzám és fejlesszük a rezilienciád.
- Vegyél egy vonatjegyet!
(Nálam van fűtés…:))
