Az egyik kedvenc rituálém, amivel a legtöbb kliensem “megfertőződött”: a teázás. Főleg a gyerekek és a férfiak. A nőknek ez nem ismeretlen terep, ők már az első alkalommal lelkesen válogatnak a kínálatból. Szívmelengető pillanat, amikor megkérdezek egy tízévest, hogy inna-e egy teát és kíváncsian igent mond, bár nem igazán tudja még, hogy mire. Aztán amikor elé kerül a csésze, benne a forró vízzel, a filterekkel vagy a teafűvel, meg a többi kiegészítővel, kiül az arcukra a teljes elbizonytalanodás, hiszen otthon általában már elkészítve kapják. Itt viszont ők alkothatnak meg egy italt, ami még alkotórészekre bontva hever előttük.
Egyszer egy hihetetlen okos és művelt kisfiú járt nálam, és amikor a kezébe adtam a teafiltert és a csészét, elbizonytalanodva bökte ki: „Szilvi, megmutatnád, kérlek, hogy is kell ezt pontosan? Úgy érzem, ebben nem vagyok kompetens.”
Sok férfi ügyfelem életében nem ivott még teát, de menet közben az üléseinken rászoktak, és ma már addig nem kezdenek el beszélni, míg a kialakult szertartásuk szerint el nem készítik. Van, aki a forró vizet először nyakon önti citromlével, ezután jön csak a filter és végül egy Kékes tetőnyi cukor. Ezután tűzforrón megissza (nyáron 30 fokban is) és mire ennek a végére ér, átkapcsolt: megérkezett testben, lélekben. Készen áll az önmagára figyelésre.
Szeretem a ráhangolódás eme különleges pillanatait. Csendben szemlélni, ki hogyan alakítja ki a rituálét, amivel elkezdi átállítani magát egy másfajta jelenlétre.
„A rituálék a pszichéhez vezető ajtók, a szent és a profán határán, a tisztaság és a szenny között, a szépség és a rútság között, és a köznapiból a különlegesbe vezetnek.” (Jay Griffiths)
Hiszem, hogy a legapróbb rituálénk is teret nyit a megszokott mögött csendben Hömpölygőnek, amivel már egyetlen perc kapcsolódás is feltöltekezés, fellélegzés. A tudatosabb létezés egy pillanata. Egy fénycsík, ami végigúszik a szobán és hirtelen minden bútor felfénylik, szokatlan megvilágításba kerül. Hátralépés a zűrzavarból: a visszavonulás ereje.
Egy csésze tea.
Fűben mezítlábaskodás.
Egy perc nyugodt légzés az autóban ülve, mielőtt kiszállsz.
Napi egyetlen mondat a naplóban.
Egy esti séta.
Napvégi hála.
Végül nem az adrenalindús káprázatok, hanem az apró, napi szertartások mentik meg az ember lelkét.
Te mikor kezded el figyelembe venni, hogy mire van szükséged?
Miért is ne találhatnál ki magadnak idén egy teljesen új rituálét? Egy egyszerű szertartást, ami a hétköznapok taposómalmából szelíden átvezet egy lassabb ritmusba.
Amitől elpárolog belőled a dolgok súlya és néhány percre újra kapsz levegőt.
