Nem tudod elnyerni a bizalmát, de még a figyelmét sem. Szigorú, merev arccal ül a pénztárban, sosem változik az arckifejezése. Mindenkinek mond egy jónapotot, de ha bepakoltál a kosárba, elköszönni már nem fog, feleslegesen próbálkozol. Esélytelen vele beszédbe elegyedni, egyszerűen nem reagál. Sem kedvességre, sem bunkóságra, se kérdésre, se kijelentésre. Semmire.
Néha duzzanatok, véraláfutások vannak az arcán. Lilák, zöldek.
A viselkedése mindig minden körülmények közt tökéletesen ugyanolyan: üres. A szükséges minimumra szorítkozó, érzelemmentes fekete felhő. Akinek nem állsz be a sorába, csak akkor, ha nincs nyitva másik kassza.
Sokáig kísérleteztem vele. Végül azt hiszem, leginkább saját magammal.
Volt, hogy köszöntem. Volt, hogy nem. Hol meleg, barátságos hangon üdvözöltem, hol hidegen, hol semlegesen. Hol ránéztem, hol kerültem a tekintetét. Hol lelassultam, hol felgyorsultam. Hol összehúztam a lényem, hol kiterjesztettem.
Soha semmi nem hatott rá, ahogyan másokra sem reagált soha semmit.
Ma is ott ül a kasszánál. Mereven, üres tekintettel, a semmibe révedve. Épp fizet az előttem lévő, várjuk, hogy előszedje a kártyáját.
Ő ül némán révedve, én állok előtte némán. Várunk.
És akkor átrobog rajtam egy felismerés, egy minden sejtet kitöltő testérzet kíséretében, amihez társul egy gondolat. Hagyom, hogy elárasszon.
És abban a pillanatban a pénztárosnő rám néz. A szememben felejti a szemét. Nézzük egymást. Melegség árad szét az arcán. Elmosolyodik. Lecsippant, adja a blokkot, fizetek. Megint rám néz. Szép napot kíván, még mindig mosolyog. Nem veszi le rólam a szemét. Érzem, ahogy beleenged a lelkébe és én beleúszom. Ott a kíváncsiság, az Élet a telkintetében.
Néz. Nézem. Örökké tart a pillanat.
Valahogy végre kizökkenek, kisétálok.
Ahogy arcon vág a kinti hőség, akkor tudatosítom, mi szaladt át rajtam, mikor megláttam és odaléptem elé, és amit ő abban a pillanatban fölfogott:
„Nem
akarok
tőled
semmit.”
