Kilépsz az ajtón, tudod, hogy utoljára. Megteszel két lépést, mögötted csukódik a kapu, és hirtelen tudod, hogy mikor becsapódik, abban a pillanatban elindul a következő fejezet. Tudod, hogy meg fog csörrenni a telefonod. Három, kettő, egy… csörög. „Szilvikéééém!” – szól bele és magához ölel a hangjával. Ettől végre újra kapsz levegőt, pedig tudod, ha igent mondasz, a nehezebb utat választod.
Igent mondasz.
Egy órával később lépkedsz egy másik kapu felé, előtte építkezés, pont oda kell belépned, ahol egy daru éppen betontömböket enged le a magasból. Megállsz, hirtelen érzed, hogy ezek a betontömbök nem fogják megvárni, míg a daru leteszi őket. Mozdulsz, de nem nagyon van hova, akkor látod, hogy ma kivételesen nyitva a kapu, besietsz, visszanézel, három, kettő, egy, szakadó acélsodrony suhogása, zuhannak az útra a betontömbök.
Jön két üzenet, két különböző kórházból. Egyikük írja, hogy túl van rajta, nem érez fájdalmat, a másikuk, hogy megvolt a vizsgálat és végre érez fájdalmat.
Beülsz a fotelodba, ül veled szemben valaki, kérded, mi tenné boldoggá. Hallgat. Nő a csend. Érzed, ahogy leereszkednek a falai. Kimondja: „Ha visszakaphatnám azokat, akik már nincsenek velem.”
Fekszel a sötétben, hangosan neheztelsz a Mindenségre, ömlik ki a fájdalmad, érzed, hogy egyszerre tudsz egy földrengés erejével haragudni és közben fejet hajtani. Elfogadod az elfogadhatatlant. Hogy az Élet sosem fogja felfedni a lapjait. Hogy keresztül kell menned rajta, hogy végül majd átlásd. Amíg benne vagy, addig pedig benne vagy. Nyakig.
Becsukódik mögötted az ajtó, betontömbök potyognak az égből, hol végre nem érzed a fájdalmat, hol újra a fájdalom kelti életre azt, ami érzéketlenné vált, hol szertefoszlik a vágyott jövőd és majd’ belepusztulsz. Van, hogy annyira elfáradsz, hogy elkezded összerakni a végső tervet és fejben már csomagolsz, de akkor kilépsz az ajtón, három, kettő, egy, megcsörren a telefonod, felveszed, magához ölel egy hang és már tudod, hogy maradsz és a nehezebb utat fogod választani.
Mert megérzed, hogy amikor folyamatosan veszítesz és elveszítesz, és végül nem marad más, csak elengedni még az utolsó utáni utolsót is, akkor egyszer csak valami téged nem enged el. Megfogja a kezed, szelíden felajánlja, hogy szabadon elmehetsz.
Vagy maradhatsz és választhatod a nehezebb utat.
Mert tudja és te is tudod, hogy abban dobog a szíved, abban lélegzel, abban mozdulsz, abban van a visszavadulásod, az erőd, a mélységed, a fényed, a sötéted, az átváltozásod.
Igent mondasz.
Ébren fekszel az ágyban, nincs a hajnali pillanatban semmi patetikus, a szíved kilapítva. És akkor a semmiből eszedbe jut Torrente mondata, felröhögsz, kienged az elméd présgépe és hangosan kimondod. Átjár a nyers valósága annak, amikor elfáradtál, haragszol és mégis fejet tudsz hajtani:
„Ha meg kell b@aszódni, akkor meg kell b@szódni.”
LASSÍTÓSÁV kéthetente szerdán. Hogy elbírja az idegrendszered. Hogy lelassulj. Hogy kimássz a fejedből. Hogy érezd a szíved dobogását. INFÓK AZ AKTUÁLIS MENÜPONT ALATT.
Legközelebbi alkalom: szeptember 24.
