„Szerelmeim és szeretőim!
És gyermekeim, barátok, kollégák, kutyáim és cicáim, fodrászom, körmösöm, masszőröm, orvosaim, terapeutám, guruim, tanítóim!
És ti is kedvenc sorozataim, könyveim, zenéim, telefonom és közösségi oldalaim, videójátékaim, hétvégi és esti programjaim, edzőtermem és futópályám, munkám, feladataim, wellness hétvégéim, nyaralásaim, kakaós csigáim, kávéim, tablettáim!
Legyetek velem, kérlek.
Helyettem is.
Amíg velem vagytok, a szerepeim, tevékenységeim által legalább elfoglalok valamilyen helyet ebben a félelmetes létezésben, van egy kis nyugalmam ezen a kontrollálhatatlan bolygón. De ha ti nem vagytok, eltűnik, ami mentén felfogható, megélhető és értelmezhető vagyok saját magam számára.
Vagyok, de ki? És kinek vagyok? És minek?
Amikor hirtelen csend lesz és itt maradok kettesben azzal, akivel eddig ti foglalkoztatok, szóval velem maradok négyszemközt, az olyan, mint amikor a kerti grillezésen kettesben maradok azzal a fazonnal, akivel nem ismerjük egymást: igazából nem is érdekel, nem tudom, mit mondhatnék neki, tök idegen, nem is túl szimpatikus, minden másodperc kínos csend és feszengés, el kell innen menekülnöm, figyelj, mindjárt jövök, elszaladok mosdóba, aztán már nem megyek vissza, dehogy megyek!
Ilyen, mikor nekem kell foglalkoznom magammal, mert ti nem teszitek. És hömpölyögni kezd a sok megemésztetlen gondolat, érzés. Ha elég nagy zajt csapok magam körül, akkor szinte fel se tűnnek, na de ilyenkor, az egyedül-lét pillanatai mint a legdurvább horrorfilm: rám ereszkedik a saját létezésem és összegabalyodott fájdalmaim, frusztrációim fekete káosza.
Én nem tudok magammal lenni.
Legyetek velem ti.
Helyettem is.”
Hűlt helyedre, önMAGadhoz megtérni.
Akarsz-e?
És ha nem, ki az benned, aki ezt nem akarja?
Mersz-e?
És ha igen, ki az benned, aki mer?
