Végigkísértem valakit pár évvel ezelőtt élete első mélyebb önismereti folyamatán. Mélységesen boldogtalannak és kiégettnek érezte magát. Tele volt feszültséggel, haraggal és önutálattal. Ugyanakkor hihetetlenül strapabíró, intelligens és kitartó ember volt, a munkájában pillanatok alatt átlátta az összefüggéseket. A magával való kapcsolatán azonban sűrű köd ült.
Amikor saját magáról és a nehézségeiről beszélt, az valahogy így nézett ki:
„Tudod, amikor az EMBERNEK már felkelni sincs ereje.”
„Mikor megkérED, megígéri és cserben hagy.”
„Az EMBER sokat kibír, csak ez így milyen élet?”
Ismerős?
Ő maga és az érzései úgy kerültek bemutatásra, hogy soha nem nevezte meg őket nyíltan. Egy harmadik személy szájába adta („az ember”) vagy az enyémekbe („mikor megkéred”) saját érzéseit, fájdalmait.
Érthető volt a kommunikációs és érzelmi távolságtartása: gyermekkorától kezdve arra szocializálták, hogy lesz szíves mindent zokszó nélkül elviselni, kibírni, nem érzelgősködni, nem zavarni mások nyugalmát, saját szükségleteit fojtsa el, problémáit oldja meg egyedül és lehetőleg csendben. Egy ilyen életúton nem felvállalható, hogy:
„Nincs erőm felkelni.”
„Megkértem, megígérte és cserbenhagyott.”
„Sokat kibírok, csak ez így nekem milyen élet?”
Az ő élettapasztalata az, hogy az „én” sebezhetőségének, megpróbáltatásainak felvállalása a gyengeség jele, a kudarc és a vereség beismerése.
Ám, ha javítani szeretnék a kapcsolatomon magammal és másokkal, azt nem lehet úgy, hogy közben úgy beszélek magamról, mint egy harmadik személyről.
Mint, aki ott sincs.
Az elidegenedésből úgy lesz első kapcsolatfelvétel, ha elkezdem megfigyelni, amikor az „emberre” vagy beszélgetőpartneremre tolom át az „én”-t és az érzéseit és korrigálni kezdek.
Ez eleinte roppant fárasztó, félelmetes és kockázatos feladat lehet (főleg annak, akinek alapattitűdje a „Köszi, megoldom”). De megváltoztatni csak azt tudom, amiről tudok, és amit észreveszek. Aztán tudatos odafigyeléssel elkezdem kiigazítani.
Így kezdem el lépésről lépésre egyáltalán meglátni egy-egy helyzettel, emberrel kapcsolatos érzésemet és elismerni, hogy ezek hozzám tartoznak.
Aki megunta, hogy az élete nagyrészt a kibírásról és az elfojtásról szól, annak fel kell kerülnie saját radarjára. Annak láthatóvá kell tennie saját belső világát önmaga előtt.
GYAKORLAT
Első lépésben érdemes annak nyomait, jeleit keresni, hogy a mindennapokban hogyan kommunikálsz magadról, élményeidről, érzéseidről.
Figyeld meg: Te milyen szavakkal tartod távol magad saját magadtól (és másoktól)? Milyen biztonságosnak vélt szófordulatokkal emelsz falakat magad és az érzéseid, fájdalmaid (és mások) közé?
PÉLDA
„Hát, mit tehet az ember ilyen helyzetben?” helyett: „Hát, mit tehetek én ilyen helyzetben?”
„Az ember manapság senkiben sem bízhat meg.” helyett: „Úgy érzem, senkiben sem bízhatok meg.”
„Mikor összeszeded a bátorságod, kimondod és kiröhögnek, hát akkor elmegy a kedved az egésztől.” helyett: „Összeszedtem a bátorságom, kimondtam és kiröhögtek. Elment a kedvem az egésztől.”
„És látod, hogy ez mindenkinek megy, csak te érzed teljesen alkalmatlannak magad.” helyett: „Azt láttam, hogy ez mindenkinek megy, én meg teljesen alkalmatlannak éreztem magam.”
Az ÖN-TUDATLANSÁG vége:
amikor elkezdesz b e l e s z ó l n i a saját életedbe.
