Ha mindig a sikert, a beteljesülést, a megpihenést, a tökéletes pillanatokat várjuk, de az oda vezető utat, az útközbenséget nem tudjuk szeretni, akkor egyre frusztráltabbá és kiábrándultabbá válunk. Ennek a görcsösségnek egyetlen valódi ellenszere van.
Szabaddá válni az elme állandó „Jól akarok járni, nekem legyen igazam, és ha nem sikerül, kiborulok” cirkuszától…
Az ízlésed mennyire engedi a kíváncsi tapasztalást? Tudsz teret adni a szokatlannak?
Csak két módon felelhetsz rá.
A múltban keletkezett, eltárolt és megemésztetlen érzelmi és mentális torlaszokat minden pillanatban piszkálja a külvilág.
Amikor az elméd beindítja a mentális csűrés-csavarást.
„Most leszek 30/40/50. Én azt hittem anno, hogy mire ide elérek, nem itt fogok tartani, ahol most. Nem ezt vártam az élettől. Magamtól pláne.”
Megismerni, ami téged korlátoz, nem egy kötelező projekt, amit fel kell venned a társ-család-karrier-ház-autó mókuskeréklistára,
hanem egy l e h e t ő s é g,
hogy az életet és önmagadat kiterjedtebb, szabadabb formában élhesd meg.
A csendnek mindig van egyfajta súlya, formája, árnyalata és JELENTÉSE számunkra…
Kell-e és mire kellhet egyáltalán?