Vannak pillanatok, amikor az embert nem földeli le más,
csak némi pizza.
Egy ilyen pillanatomban állok az elviteles pizzázó pultja előtt, pásztázom a kínálatot. A sok között hirtelen észreveszek egy bizarr kinézetűt: barna krémmel borított förtelem, tetején rózsaszín kockák. Közelebb hajolok. Nutellás pizza, megszórva pillecukorkákkal. A pultos fiú látja az elképedésemet és így szól:
„Hát, igen. Ezt a gyerekek meg a részegek szokták kérni.”
Hazafelé baktatva azon tűnődöm, mi lenne az a módosult tudatállapot, amiben én egy ilyenből kérek két szeletet. Ám az is felötlik bennem, vajon a felnőtt lét nem maga egyfajta módosult tudatállapot, amelyben már alig marad hely a szokatlannak, a kíváncsiságnak, a játékosságnak? Egy kisgyerek még természetesen, egy részeg mesterségesen gátlástalan, a kettő közt pedig ott botorkál a „normális” többség, gátlásai közé szorulva, besavanyodott képpel és rögzült ízlése mentén ugrásra készen várva, hogy valamit, valakit szenvedélyesen megkritizálhasson.
Hirtelen beugrik saját módosult tudatállapotom, egy két héttel korábbi éjszakai álmom: állok egy frissen megnyitott cukrászda előtt, nézem a pultban a kínálatot és meglátom a ház specialitását, egy édességet, mely fölött az alábbi felirat díszeleg: forró koktélparadicsom ágyon buggyantott narancs… Annyira meglepődöm, hogy föl is ébredek.
Aztán két héttel később ott állok a pizzázóban egy mályvacukros pizzán csodálkozva…
„…Amíg kellemes és kellemetlen dolgokra bontod a világot, továbbra is hol kinyílsz, hol bezárulsz. Ezzel végül is magad határozod meg a saját határaid.”
(M. A. Singer)
