Kora reggel van, kint állok a szigeten a tisztáson. A fák fölé emelkedik a nap, becsukom a szemem, megmelegíti az arcom. Még csukva a szemem, amikor odalép hozzám egy néni. Megszólít. Rutinos.
Állunk a napfényben, figyelmeztet, hogy sokat szokott beszélni. Neki is, nekem meg különösen jólesik kimondani, hogy nem sietek sehova. Beszélgetünk. Sokáig. A 81 évéről. A halott férjéről. Úszásról, tornatáborról, Auschwitzról, a mama hotelben ragadt depressziós fiáról, halálfélelemről, szexről, fűtetlen fürdőszobáról.
Később, amikor hazafelé átkelek a hídon, apró, de egyre növekvő színes foltot pillantok meg a távolban. Megállok, hunyorgok. Rájövök, hogy a szikrázó égbolton egy szivárvány kezd növekedni. Eső sehol, de az a színes paca egyre nagyobb. Emberek jönnek, mennek, kábán. Rövid egyezkedés magammal: fogadjam el, hogy ez az öröm most csak az enyém? Szinte senkinek fel se tűnik, hogy mi zajlik az égbolton… Eszembe jut a néni, ahogy rutinosan megszólított. Egy anyuka ér mellém, babakocsival. Mutatom neki, hogy nézzen a horizontra. Megáll, odafordul, felragyog az arca. Egy pillanatig nézi a növekvő színes pacsmagot, majd lehajol és már a kicsinek mutatja a látóhatárt. Újra rám néz, valamit mondana, örül, toporog, aztán annyit szól: Boldog új évet! Megállítok még pár embert, mindnek úgy ragyog fel az arca, mintha még mindig karácsony lenne, ők meg ötévesek.
Megint eszembe jut a néni, aki többször is azt kérdezte, hogy mit csináljon? Mert a szoba sötét, a lakás hideg, a fia meg se mukkan egész nap, ő meg egyedül van. Mit csináljon?
Hát ezt, amit most is. – felelem.
Jöjjön ki és beszélgessen idegenekkel.
