„Hú te, én nagyon egyedül érzem most magam. Itt esszük a vacsoránkat, elmondtad, mi volt ma bent a cégnél, de valahogy mégis olyan nehéz tényleg kapcsolódni. Elmondod, mi az mostanában, ami foglalkoztat, de sosem kérdezek rá, pedig szívesen beszélnél róla?”
Te hányszor mondasz ki ilyesmit őszintén, bátran? Milyen gyakran kezdeményezel?
„Jó neked, te jártál Jedi Képzőbe.”
– mondta a napokban az egyik barátom, utalva arra, hogy milyen könnyű nekem, én tudok jól kommunikálni a kapcsolataimban. Ahogy ezt kimondta, valószínűleg rögtön felsírt pár ember a világban, ki bánatában, kiből pedig a röhögőgörcs préselte ki a könnyeket, mikor felrémlett neki, hogy miket élt meg velem kommunikáció címszó alatt.
Az, amit megtanultam, ami megy, annak semmi köze a jediséghez. Sőt, sokszor vagyok kifejezetten esetlen, félős vagy épp feszült, lobbanékony.
Viszont 2 dolgot mindig szem előtt tartok:
Nehéz beszélgetések felvállalása a kapcsolataimban + Tudatosság
Beleállok kínos, küzdelmes, de számomra fontos helyzetekbe, amelyekből amúgy nagyon egyszerű lenne sértődéssel végleg kihátrálni, feladni, vagy megnémulni, elvágni, elbagatellizálni, annyiban hagyni.
Ám nem hiszem, hogy az lenne a cél, hogy kapcsolatainkban a szavak nagymestereivé váljunk és valamiféle hibamentes, összeszedett, magabiztos és asszertív párbeszédet folytassunk mindig egymással.
Helyette: folytassunk v a l ó d i párbeszédet és kezdjük el megmutatni, ki lakik a mindennapi álarcunk, óvatos énünk mögött. Kezdjük el felfedezni azt a világot, ami az időjárás, a napi panasz, a mi volt a melóban és mit csinálunk hétvégén kérdéskörén túl létezik belső valóságunként.
AZ ELSŐ LÉPÉS: eljutni oda, hogy saját érzéseinket, szükségleteinket, határainkat képesek legyünk felismerni, tudatosítani és megfogalmazni is a másiknak.
EZUTÁN jöhet annak felfedezése, hogy mi van a „Mert te mindig…” és „Mert te sose…” vádaskodó játszmáján túl: az a közös tér, ahol a felek elsősorban a bátorságukkal edzik a kapcsolataikat. Azzal, hogy minden gátlás, félelem ellenére beleállnak. Ahol maguknak is, a másiknak is engedélyt adnak, hogy ki szabad mondani, meg szabad beszélni, át szabad élni, érezni és ezért nem jár kritika, gúny, elfordulás, utálkozás. Mert tisztában vagyunk vele, hogy mind tele vagyunk sebekkel, bizonytalansággal, gubancokkal. Ugyanakkor nem is tesszük fel a kezünket, hogy ilyen vagyok, kész, ha nem tetszik, keress mást. Keresztülfúrjuk magunkat egy-egy helyzet sötét alagútján. És ebbe bele kell férnie a könnyeknek, a haragnak, átmeneti mosolyszünetnek, elhibázott és utólag korrigált szavaknak, hisz mind emberek vagyunk mufurc egóval és emésztenünk kell az egymás belső világából felbugyogó gőzöket. És közben tudatosan edzeni az egymás iránti bizalmunkat, ami szinte biztos, hogy már gyermekkorunkban kapott pár durrdefektet.
Könnyű lesz? Egyáltalán nem.
De érezz bele, hogy kezdeti esetlenséggel, feszültséggel, ám nyitottsággal, bátorsággal, odafigyeléssel és gyakorlással hova juthatsz el egy kapcsolatban. Micsoda szeretet-szövetség tud létrejönni így két ember közt, ami kibírja a legnagyobb viharokat is!
És azzal hova jutsz, ha mindig csak magadba fojtod vagy kiordítod magadból, vagy ha sosem egészíted ki a napi panaszkodást egymás belső világába invitáló beszélgetésekkel.
Ha nem tudod hogyan és kivel kezdd el, gyere el egy kötetlen, díjmentes beszélgetésre. Ez az a hely, ahol nem kell azon agyalnod, mitől és hogyan lesz valódi a kommunikáció, mert egyszer csak azt veszed észre, hogy már benne is vagy. És nem kell úgy tenned, mintha. Itt elkezdheted megtapasztalni, hogy minél inkább kimondod, felvállalod, átérzed, annál könnyedebbé, szabadabbá és tudatosabbá válhatsz, annál több korlátod omlik le. Írj, ha jönnél. Jöhetsz személyesen és online is.
