30 múlt és nem mindennapi „bolygóállást”élhetett át: akit ő szeretett, viszontszerette. Már hónapok óta. Mégis addig sosem tapasztalt belső feszültséget élt át, ami hétről hétre fokozódott. Rendszeressé váltak a rémálmai. Mindig ugyanaz a film pergett le éjszakánként: egy autó anyósülésén ül. A másik vezet, a szemében és a mosolyában az őrület tükröződik, eszelősen tapossa a gázt és közben kísértetiesen nevet. Ő meg halálra váltan kapaszkodik és robognak a halálba. Rettegve ébredt reggelente és szentül hitte, hogy ezek az álmok azt üzenik: meneküljön, amíg még lehet! Nincs biztonságban, a vesztébe rohan emellett az ember mellett. Miközben a hétköznapokban szeretve volt. Teljesen összezavarodott.
Hosszú hónapok teltek el így, és már nem emlékszik, hol volt a pillanat, amikor egyszer csak megértette végre, hogy mi történik. Szétömlött a sejtjeiben a ráeszmélés. Ez lett élete egyik legfájdalmasabb és legdöbbenetesebb felismerése.
Megértette, hogy könnyebb volt elhinnie, hogy a másikkal nem stimmel valami, semmint beleengedni magát az Igazságba.
Egész addigi életében mélyen félt attól, hogy mi van, ha a másik nem is szereti őt, ha kiderül, hogy az, ami ő, az a másiknak kevés, vagy épp túl sok. Ám itt most hirtelen kristálytisztán érezte, hogy van valami, amitől MINDEN EMBER még sokkal jobban retteg.
Attól, ha kiderül, hogy a másik VALÓBAN szereti.
Szereti teljes milyenségében.
Szereti minden gyarlóságával, hibájával, gyengeségével együtt.
Látja az összes elakadását, drámáját, hülyeségét, kudarcát, dühét, gubancát
és mégis:
S Z E R E T I.
A teljes embert, a teljes képet.
Hogy a másik valami érthetetlen okból képes a teljes elfogadásra. Visszajelez, de nem kritizál, nem hasítja le magáról, nem akar belőle más embert faragni.
Szereti és kész.
Ettől a felismeréstől lebénult az elméje és a szíve is. Megállás nélkül igyekezett bebizonyítani, hogy itt valami félreértés van, ilyen nincs. Hol vannak a kandikamerák? Hogy ő odatol valami méltatlant és a másik még mindig szereti. Még mindig nem bántja. Még mindig nem fordul el tőle. Eszelősen kereste a helyzeteket, ahol lebuktathatja a másikat, hogy nem is valódi a szeretete és várta, hogy mikor jön majd végre valami büntetés, megrovás, amire mondhatja: „Ahhhhá, tudtam, hogy nem is szeretsz igazán!” De nem jött.
Sokáig tartott, mire hátra mert dőlni és kifújni a levegőt. Mire rájött, hogy igazából ő volt az, aki eszelősen hajtotta a halál felé azt az autót, annyira rettegett ugyanis, hogy odaadja magát egy másik ember szeretetének.
Ettől a sokkoló megélésből értette meg, hogy minden ember legmélyebb félelme NEM az, hogy nem elég (jó) a másik számára, hanem, hogy mi van, ha a másik képes őt teljes valójában elfogadni és szeretni. Mert el sem tudjuk képzelni, hogy valaki akkor is szerethet minket, ha nem az elvárásoknak megfelelően létezünk, cselekszünk. Oké, egyszer talán, a szerelem első heteiben, de három évvel később már tuti nem.
Senki nem értette, hogy miről beszél, amikor ezt megpróbálta megosztani másokkal. Ebből tudta, hogy az emberek többsége nem élte még át, hogy valaki tiszta szívből tudta szeretni őket. És ők sem tudtak még tiszta szívből elfogadni senkit a maga tökéletes tökéletlenségében.
De miért félünk ennyire attól, hogy esetleg kiderül: szerethetők vagyunk?
Hát mégis kinek van arról mély, stabil bizonyossága, hogy lehet ÖRÖMBEN is létezni egymás mellett, nemcsak egymás állandó megváltoztatni akarásában, kritizálásában?
Mi van, ha kiderül, hogy lehetünk c s a k ú g y együtt.
Kíváncsian egymásra, inspiráló, elfogadó térben, ahol már lehet biztonságban, nyitottságban VALÓBAN változni. Mekkora bátorság és önMEGHALadás kell ehhez mindkét fél részéről!
Te egyáltalán el tudod képzelni, hogy a gyermekkorban felépült korlátaidból, szenvedéseidből újjászüless, és új minőségben kapcsolódj önmagadhoz és a másikhoz?
Én igen…
- Az Önmagaddal és a világgal való kapcsolat rendezése
- Gyakorlatban megélt, a mindennapi élettel kompatibilis önismeret
- Lámpaláz, nyilvános szerepléstől való félelem, szorongás feloldása
