A létra tetején álltam, kezemben egy hatalmas dobozzal, ami tele volt téli ruhákkal. Abban az időszakban már minden oldalról megrepedtek a biztonsági falaim, amit mi sem jelzett jobban, minthogy a testem legkülönfélébb részei csődöltek be. Egy romhalmaznak éreztem magam és pánikoltam, hogy a saját testem ellenem fordul, éppen akkor, amikor mélyen beleálltam a folyamatba, hogy átírom a vele való kapcsolatomat. Képtelen voltam még érteni őt, csak azt láttam, hogy elkezdi felmondani a szolgálatot. Akkor még nem sejtettem, hogy éppen fellélegzik és elkezdi ellazítani magát: kiengedi több évtized feszültségét, eltárolt fájdalmát, traumáit.
Röviden: éppen szabad utat enged önmagának.
Halálra rémített ez a korábban nem tapasztalt kontrollvesztés.
Ennek a közepén másztam fel a nehéz dobozzal a létra legfelső fokára, hogy a téli holmikat felrakjam a polcra. Ahogy felemeltem a karjaim és elkezdtem felszuszakolni a dobozt, már pontosan éreztem, hogy nem fog menni. De nem akartam elfogadni, mert nehogy már ne tudjam megcsinálni! Eddig is ment, most is fog, pont. Dacoltam, de éreztem, hogy nincs már mögötte az a meggyőződés, az a kraft, amivel ezt a mozdulatot végre tudnám hajtani. Iszonyatosan kimerült vagyok és forszírozok valamit, amihez elfogyott belőlem a fizikai és a lelkierő. Küzdöttem az egyensúlyommal, a doboz súlyával, a magassággal és a haragommal.
És egy ponton túl, legnagyobb döbbenetemre kiszakadt belőlem a kiáltás: Csináld már, Szilvi, te ennél erősebb vagy! – és ahogy kimondtam, megláttam: a kegyetlenség, az erőszak, a szigor, a ridegség ostorát, amivel saját magamat csapkodom át az életen. Ahogyan az is átrobogott rajtam, hogy én már nem az a Szilvi vagyok, aki ezt a súlyos ládát tartani tudja és fel akarja, fel tudja oda tenni. Végigszaladt az egész testemen a fájdalmas felismerés és abban a másodpercben a doboz kicsúszott a kezemből. Elvesztettem az egyensúlyom és zuhanni kezdtem. Neki-nekicsapódtam a falnak esés közben, a doboz is a fejemnek vágódott, repültek a ruhák, bennem pedig még a levegőben megszólalt egy csendes hang:
Akkor legyen. Akkor zuhanjak le.
Olyan volt, mintha percekig tartott volna az esés.
Végül földet értem. A hátam nekicsapódott a járólapnak, felordítottam, potyogott rám minden, beszorultam a szűk helyen, kifordult testtel. Az üvöltésem még ott visszhangzott pár másodpercig a levegőben. Aztán csend lett és én nem mozdultam.
Még nem akarom tudni. Még hadd legyek így egy kicsit.
Csend volt, minden állt. Csal feküdtem.
Még nem akarom tudni. Még hadd legyek. Csak hadd legyek. Azt hittem, felfelé haladok, de a mélybe zuhantam. A startvonalra. Még nem akarom tudni. Még hadd legyek így egy kicsit. Itt, a doboz, a létra meg a ruhakupac alatt a kövön. Még nem akarom tudni. Már nem az vagyok, aki a létrára felmászott, de még nem tudom, ki vagyok a zuhanás után. Még nem akarom tudni.
Csak feküdtem.
Még nem érzem a fájdalmat, még nem tudom, fel tudok-e kelni, még nem tudom, mekkorát estem. Még nem akarom tudni. Még hadd legyek így kicsit.
Múlt és jövő közt,
a padlón,
a semmiben,
senkiként,
kontrollvesztetten,
időn túl.
Mozdulatlanul.
Lassan megmozdítottam a testem, kiszabadítottam magam a romok közül és felegyenesedtem. Olyan újfajta figyelemmel pásztáztam végig a testem, ahogy korábban soha. Mint aki ma találkozik vele először. Lassan kúszott be a fájdalom, sajgott itt-ott. De tudtam járni. És akkor elindult a sokk utáni adrenalin robbanás: reszketni kezdett a testem hosszú percekig és zokogva levegő után kapkodtam.
Végül pár lila folttal megúsztam.
Fent a létra tetején: ahogy elérem addigi életem határait és rémülten megállapítom, hogy az addigi életstratégiáim nem működnek többé.
Zuhanás közben: utam a megengedésbe, amikor rájövök, hogy ezt most nem én döntöm el. Megadja magát bennem az akarat.
A földön fekve mozdulatlanul: még fogalmam sincs, hova, mibe érkeztem, de fejet hajtok a kivárás előtt. ÉLETEMBEN ELŐSZÖR ADOK IDŐT MAGAMNAK.
Ahogy lábra állok és felmérem a helyzetem: kitapogatom új életem első körvonalait.
„Félreállok az utamból: erőlködés nélkül megengedni és eloldódni”. Ezen a foglalkozáson két pillérre építjük fel a folyamatot: a zuhanás (eloldódás) és mozdulatlan megvárás (megengedés) minőségeket keltjük életre, hogy abban, amitől távolodsz és abban, ami felé tartasz, születhessen létbizalom és önátadottság. Erőlködés helyett áramlás.
Mindenből annyi, amennyit Te ott és akkor meg tudsz engedni magadnak.
És az pont elég lesz.
EHHEZ MINDEN INFÓT MEGTALÁLSZ AZ AKTUÁLIS MENÜPONT ALATT!
