Távolsági autóbusz pályaudvar, hajnal. Mind megjöttünk, indulni kéne, csak egyvalaki hiányzik még. A sofőr.
Az utolsó pillanatban fut be.
A feleségével.
Ebből már tudom, hogy nem arra fizettem be, amire gondoltam, hogy befizetek.
Elmúlt másfél évemet tekintve ez tökéletesen belepasszol a forgatókönyvbe, úgyhogy akkor jöjjön a következő felvonás.
Elhelyezkedek, majdnem legelöl, így a szemem és a fülem előtt bontakozik ki az, amikor nem a menetrend, hanem az élet adja az irányt és a ritmust.
Még nem hagyjuk el a fővárost, amikor megtelik a busz, de egyvalaki még ott ácsorog kétségbeesve egy elhagyatott megállóban. Sofőrünk „senkit nem hagyunk hátra”– felkiáltással eszkábál neki helyet és magunk mögött hagyjuk Budapestet.
Közben ismerkedik a műszerfallal, a leszállást jelző gombot nem látja, a kijelzőre a felesége lát rá, így mindig ő szól, ha leszálló akad. Ő az, aki a telefonján követi a térképen, merre haladunk éppen. Hamarosan az is eszébe jut, hogy férje elfelejtett szólni a barátjának, hogy ma nem fog odaérni a pálinkafőzésre, így gyorsan elintéz egy telefont.
A hívásból kiderül, hogy Zoltánt az utolsó pillanatban riadóztatták, hogy be kell ugrania valaki helyett. Soha életében nem járt ezen az útvonalon (250 kilométer) és ilyen típusú buszt sem vezetett még. Így már érthető, miért nem találja a klíma gombját (se) olyan sokáig.
Tehát tőle függünk most mind.
No meg a feleségétől.
Vakon repülünk.
És hamar kiderül, hogy Zoltán ugyan lámpalázas, de bámulatos rugalmassággal rendelkezik. Fogalma sincs, merre megyünk, melyik megálló hol található, de rendíthetetlenül halad előre. Utasok szállnak le, szállnak fel, van, többeknél nincs is elég pénz, Zoltán erre még azt is visszateszi a zsebükbe, mondván, hogy nem akadunk fenn olyan baromságokon, hogy valakinek van-e elég pénze.
És ahogy fogynak a kilométerek, úgy szólal fel egyre több utas, hogy melyik megálló merre van, melyik településen hol kell bekanyarodni, útépítést kikerülni. Egy idő után minden megállóra van egy lelkes útbaigazító, aki előre jön navigálni, buszunk pedig egyre vidámabban kanyarog a tájban és mindenkit a megfelelő helyen teszünk ki. Végül én is sorra kerülök, jelzem, hogy fogalmam sincs, hol a megálló, mondja, hogy semmi gond, elvisz házig, irányítsam. De már ugrik is valaki, akinek van helyismerete, így sikeresen landolok.
Zoltánról elég sok minden kiderül az úton, leginkább az, hogyan viselkedik ismeretlen, stresszes körülmények között.
Transzparensen.
Rugalmasan.
Kreatívan.
Emberségesen.
Bátran.
Izgul, mégis jelen tud maradni.
Teret ad mindenkinek, vezetve van, mégis ő vezet.
Háttérországa, a felesége ugyanígy.
Nem morognak, nem panaszkodnak. Fejet hajtanak az előtt, amit aznap eléjük hozott az élet.
Nem tudom, mondok-e bármi újat, de az Életet nem igazán érdekli, hogy Te mit akarsz. Azt hozza, amire szükséged van. Aminek ideje van.
Ha meg tudsz ez előtt hajolni, végül átrendeződik az életed és nem neked kell azt agyból végigizzadni.
Tudom (mert hajlamos vagyok én is irgalmatlan sokáig elszöszölni ezzel), hogy nem adja magát könnyen az áttörés, de az sosem a küzdelmed tetőpontján következik be, hanem ott, akkor, amikor megadod magadat…
