Minél inkább elhúzódsz a problémáid elől, annál több lesz belőlük.
Igyekszünk mindig úgy rendezgetni magunk körül az embereket és a körülményeket, hogy lehetőleg ne kelljen átélnünk, hogy nem vagyunk elég jók.
Egyik fő tevékenységünk, hogy megpróbáljuk minimálisra csökkenteni a kudarc eshetőségét.
Ennek pedig az egyetlen módja, ha kaméleon módjára felvesszük a tapéta színét és beépülünk a falba.
Ott se vagyok, tehát nincs is probléma.
Fel sem tűnik, hogy ezt a megzavarodott és izolált létformát épp az határozza meg (tehát irányítja), ami elől elmenekültünk: maga a probléma.
Szó sincs tehát megszabadulásról.
Ebből idővel egyre nehezebb lesz a kilépés: az embernek végül fogalma sincs, hogy álljon neki a rendrakásnak, annyi plusz nehézségi faktor épült már rá az eredeti problémára.
A sz@rkupac addig nő, amíg tart a vetítés magam és a környezetem felé.
Azzal, hogy beismerem, pillanatnyilag nincsenek rendben a dolgaim és én sem, nem azt ismerem el, hogy egy lúzer vagyok, hanem az élni akarásom.
