“Egyszer, egy őszi délutánon én is láttam egy szarvastehenet az ablakunkból. Lassú tempóban ballagott el a ház előtt, mint egy titokzatos jelenés, vagy inkább, mint egy hírvivő, akire fontos üzenetet bíztak.
Az állatok látványában mindig van valami megrendítő.
Létezésük teljes súlyával tűnnek fel, fokozhatatlan jelenlétben.
Ember a legritkább esetben tud így felbukkanni. Egy ember feltűnése inkább parodisztikus, mert szerepet játszik, valamilyennek látszani akar. Ezerféle maszkja közül az egyiket viseli épp.
Az állatok számára mindez ismeretlen, bár néhány domesztikált állat – leginkább a kutya – már megtanulta tőlünk, hogyan kell valamilyennek látszani. A vadállatok nem tudnak erről, és ez a meztelenség az, ami olyan megrendítő a látványukban.
Ha vadat figyelek az erdőn, kissé mindig szégyellem magam. Számomra is nagyrészt ismeretlen szűrőkön keresztül látom, a személyiség, az én torzító lencséin át.
Mindig vagyok valamilyen, és mindig módosul ez a valamilyenség. A vadállat viszont mindig ugyanolyan, mindig azonos önmagával.”
(Győrffy Ákos: A csend körei)
Megszületésünk pillanatától tanítják, tanuljuk, hogyan kell
valamilyennek látszani.
És még ha menet közben meg is születik a vágy, hogy saját valamilyenségünk mögé lássunk, érezzünk, akkor is leginkább az elme vágya mozgat: tudni szeretném, hogy ki vagyok én valójában. A válasz – ha valódi (és ha nem csupán csak egy régi szerepet cserélünk le egy újra) – nagyon messze visz egy állandó, időtálló, stabil énképtől. Ez pedig sokszor még elbizonytalanítóbb, mint egy-egy bejáratott szerepünk. Akár a megértés vágya, akár a meglévő szerepeinkbe belefáradás mozgat, a kulcs idén is, jövőre is és mindig ugyanaz:
a megélés.
Egy ideje szabad táncra járok. Állok egy számomra teljesen ismeretlen ember előtt, elhangzik az instrukció, hogy akkor most mutassam meg, táncoljam el a másiknak a bennem levő sötétséget. Első gondolatom, hogy már megint nem vagyok normális, hogy ennek teszem ki magam, ráadásul teljesen önként. Aztán megszólal a zene, kispadra ültetem az elmém és rábízom magam a testemre: mozogja el azt, amit szavakkal amúgy is lehetetlen kifejezni.
Megélés.
Tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér.
Vagy megtesszük, vagy nem.
Vagy mondjuk, hogy megtesszük, aztán nem tesszük.
Vagy mondjuk, hogy megtesszük és aztán abbahagyjuk.
Vagy örökké a biztonságosba, ésszerűbe, ismerősbe kapaszkodunk és fokozatosan egyre érzéketlenebbé, kiüresedettebbé válunk, vagy magunkra szabadítunk végre némi ismeretlent, kényelmetlent és
megtanulunk létezésünk teljes súlyával belehelyezkedni önmagunkba.
