„Nézd, én senkivel sem beszéltem még ilyen dolgokról. Fogalmam sincs, hogy kell az ilyesmit csinálni.”
„Amikor esténként hazaérsz, miről beszélgettek a feleségeddel a munkán és a napi történéseken kívül?”
„Csak ezekről beszélgetünk. És nem tudom, kell-e az embernek egyáltalán munkán kívüli dolgokról beszélnie, és hogy nekem pont veled kell-e beszélgetnem, de valamiért most mégis itt vagyok, úgyhogy akkor próbálok ezzel valamit kezdeni. Miért, szerinted miről lehet még beszélgetni valakivel munkán és napi történéseken kívül?”
„Azt vettem észre, hogy könnyebb neked, ha te kérdezel tőlem.”
„Igen, átlátsz rajtam. Figyelj, az a helyzet, hogy teljesen kikészít, hogy nem igazán vannak válaszaim a kérdéseidre. Megszoktam, hogy én figyelek másokra. Te itt most rám figyelsz, és ez egyelőre arra elég, hogy rájöjjek, én viszont nem tudok magamra. Azt sem tudom, mire kéne figyelnem magamon belül. Az előbb ott térdeltem a mosdóban és azt néztem, hogyan tudnám a vécédeszkádat visszacsavarozni. Ezen gondolkodtam, érted? Végtelenül megnyugtatott, hogy ezen gondolkozhattam. De láttam, hogy hiányzik a csavar, nem fogom tudni ezt most megoldani és ki kell jönnöm onnan, vissza ide, hozzád.”
„Magadhoz.”
„Megint átlátsz rajtam.”
„Mi jut eszedbe, ha kimondom azt a szót, hogy „sebezhetőség”?”
„Egy kutyát látok magam előtt. Ahogy odabújik hozzám és a hasát fordítja felém. Nem is ismer, mégis a hasával közelít hozzám. Azzal a testrészével, ahol a legsebezhetőbb, ahol a legkiszolgáltatottabb. Ahol a legnagyobb fájdalmat tudnám okozni neki, ő meg mégis a hasát mutatja. Ő is tudja, én is tudom ezt. És mégis megteszi. Mégis odabújik.”
„Megrendítő és nagyon szép, ahogy leírtad. Van kutyád?”
„Sose volt. De mindig szerettem volna. Talán az új házunkban majd már be merem vállalni… Figyelj, jönnék jövő héten is. Elviselsz?”
