Némán mennek egymás mellett. Sűrű feszültség felhő gomolyog felettük. A kutya néha lefékez, szaglászni kezd. Szótlanul kivárják, megint neki indulnak.
Aztán a harmadik utcasarkon a nőből kiszakad:
„Nem volt jó a káposzta!” – majd’ szétveti a harag.
A férfi felmordul:
„Nem volt jó! Semmise volt jó! Tudjuk, hogy sose jó. De hányszor fogod még ezt elmondani? Hagyd már abba!”
Némán mennek tovább. A nő összeszorítja az ajkait. A következő sarokig bírja, ott még erősebben robban ki belőle:
„Én legközelebb megmondom az Editnek, hogy ehetetlen, amit főz. Ne kelljen már ezt nekünk megenni! Nem érdekel, megmondom neki.”
Némán mennek tovább. Mindketten tudják, hogy ez sosem fog megtörténni. Hogy Edit halálosan megsértődjön? Soha többé nem hívná meg őket vasárnapi ebédre. Persze nem lenne az olyan rossz, végre úgy tölthetnék a vasárnapokat, ahogy kedvük tartja. De nem lehet az ilyesmit kimondani. Hogy nézne az ki? Meg különben is. Jobb a békesség.
Befordulnak a sarkon. A nő combjához csapódik a nejlon szatyor, benne a műanyag dobozzal. Edit csomagolt a káposztából.
Majd megeszik holnap ebédre.
©nagyszilvi
