Mamát sosem érdekelte a popzene, nem is ismert sztárokat.
A „Jó ebédhez szól a nóta” műsoron kívül nem hallgatott zenéket a rádióban. De egyetlen szám megtapadt a fülében és évtizedekkel később is felemlegette. Ez volt az ő „Gríz Gogó” dala. Mama nem beszélt idegen nyelveket, így Haddaway „Please, don’t go” slágere egyszerűen csak gríz gogóként vált értelmezhetővé számára.
Örököltem mamától a félrehallási képességet.
Nemrégiben betértem egy kávézóba, ahol kisebb sor állt a pult előtt. A leghátul álló két férfi kilógott a sorból, elsőre nem tudtam értelmezni, hogy rendelni szeretnének vagy csak várnak valakire. Odalépek, egyikük rám néz, a sorban hátul álló bőrdzsekis pasasra mutat, kérdez tőlem valamit, amit én úgy értelmezek és hallok, hogy szeretnék-e esetleg beállni a sorba, mert csak nyugodtan.
Hangosan igennel felelek.
A bőrdzsekis meglepődve hátra fordul és abban a pillanatban kitisztul a kávé utáni sóvárgásom, az agyam utoléri a valóságot és felfogom a valódi kérdést. Az ugyanis így hangzott:
„Maga a Gyuri felesége?”
S mivel igennel felelek, Gyuri csodálkozva fordul meg, hogy megnézze magának ismeretlen nejét. Zavaromban csak annyit tudok kinyögni: „Ó, jó napot, Gyuri.” A haverjai hangosan röhögnek, Gyuri kezet nyújt, sütire invitál, fejünk felett pedig hirtelen átsuhan mama szelleme, nevetve a Gríz Gogót énekli.
Gyuri feleséget akart.
Én csak egy kávét.
És a te belső tolmácsod mivé fordítja át a valóságot? 🙂
