Arra figyelek fel, hogy egymás után többször elhangzik a „Boldog karácsonyt!” felkiáltás.
Puszik cuppannak, csomagolópapír zörgés, örömujjongás, „De jóóóó, ez annyira cukiiii, köszönööööm!”
Két fiatal nő karácsonyozik pár asztallal arrébb.
Fél percre komolyan elbizonytalanodom: lehet, hogy kiestem a téri-idő valóságból? Sosem lehet tudni, úgyhogy a telefonom után nyúlok, megnézem a mai dátumot. November 29. kedd. 11 óra 29 perc.
Újra balra pillantok: mézeskalács sütik kerülnek elő, karácsonyfás ajándékzacskó foglalja el az asztalt.
Legalább 8-9 kérdés tolul fel bennem egyszerre.
Aztán a következő pillanatban végighullámzik rajtam a „Hát, nem tök mindegy???!”
Ott ül két csillogó szemű nő, karácsonyi ajándékokat bontogatnak ujjongva, örülnek egymásnak, együtt vannak, a nevetésüktől kivilágosodik a kávézó és pont nem érdekli őket, hogy november, hogy alig advent, hogy Márai meg a dolgok megvárása. Ők ma, itt, meg most és így.
Lehet finnyáskodni, meg bármit ( a „ (nem) kellene”, meg az „illik”, meg a „jaj már”). Szerencsére ez cseppet sem izgatja őket.
Könnyedség, derű és Ünnep árad belőlük. Könnyen lehet, hogy sokkal inkább élik a karácsonyt ezen a novemberi délelőttön, mint ahogy élnék aznap, amikor a világ rendje előírja azt.
Két vidám nő egy szóra sem érdemes, átlagos munkanapon épp mókuskerék-cserét tart.
Boldog karácsonyt nekik!
