Csendes számvetésben, év áttekintésben merengek a meleg szobában és sokat gondolok közben azokra a csodálatos emberekre, akik életem külső szövetét alkotják. Akik naponta inspirálnak a létezésükkel, igaziságukkal, azzal, ahogyan az útjukat járják.
Idén mindennél többet jelentettek a hétköznapokba rejtett szeretetteli gesztusok, fénypillanatok. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, amiért ezek az emberek az életem részei, és előre sajog a szívem, mert méltatlan poszt lesz ez: mindannyian külön bejegyzést érdemelnének, ide viszont csak egy kis felvillanás fér ki néhányukból. Mégis, talán megérezhető egy-egy szösszenetből, mennyi mindent köszönhetek szívbéli szövetségüknek és jelenlétüknek.
KIRAGADOTT FÉNYPILLANATOK
A pillanat, amikor felhívom, és csak annyit mondok: „Figyelj, sz@rban vagyok.” És ő azt feleli: „Négy perc és ott vagyok.”
*
A pillanat, amikor leszáll a villamosról és miközben átverekszi magát a tömegen, messziről integet, hadonászik, boldogan kurjongat és beragyogja az egész körteret. Elmondhatatlanul jó érzés, amikor a másik egész testével, mozdulataival, arca minden izmával, vidám energiájával mutatja, hogy szeret.
*
A pillanat, amikor a 81 éves hajléktalan nénim Mikulás csomaggal vár és elárulja, hogy ő és egy 92 éves apáca rendszeresen rózsafüzérnyi imákat mondanak értem vasárnaponként.
*
A pillanat, amikor minden összedől, ő pedig egy lakáskulcsot nyom a kezembe és azt mondja, maradj itt, amíg elrendeződnek a dolgaid.
*
A pillanat, amikor vesz magának egy sütőt és csinál egy vacsora eseményt hozzá a google naptárban és degeszre esszük magunkat.
*
A pillanat, amikor tudja, hogy feladni készülök az álmomat és a legszelídebb szeretettel visszaterel az utamra.
*
A pillanat, amikor üzenetet ír, hogy kinézett egy időpontot, foglalt szállást, menjünk, miután végighallgatta, hogy a tenger után vágyakozom.
*
A pillanat, amikor ott ülnek nálam, három sugárzó lélek, kanalazzák a 15 liter levesemet és lassan már minden vonat elment, amivel hazamehetnének, de még a kapcsolódást választják.
*
És még annyi, de annyi ilyen pillanat és annyi számomra fontos ember!
A legnagyobb ajándék a másiknak, amikor úgy szeretem, amitől ő valóban szeretve érzi magát. Nem úgy, ahogy az nekem kényelmes, könnyű, vagy a saját szeretet-elképzeléseim rutinja. Ez mindig a munkásabb szeretet ösvény, és egyben a legigazabb is. Egyszer karácsonykor kitaláltam, hogy a fenyőfa mellett lenne jó vacsorázni, de az asztal nem fért át a folyosón. Már mentem volna teríteni a konyhába, de ő csendben hozta a csavarhúzóit, atomokra szedte az asztalt, becipelte, majd a szobában újra összerakta. Rég éreztem magam annyira látva és szeretve, mint akkor.
És még valami.
Megéri nem átrohanni a pillanaton, amikor a másik ad nekünk valamit. Megéri nem egy sablonos kösziszépennel lezavarni. Elég egy döntés: belül lelassítunk és engedjük, hogy elérjen a szívünk közepéig a másik szándéka, kedvessége, elismerése, ajándéka, pillantása.
Megengedjük, hogy a másik adjon.
És megengedjük magunknak, hogy elfogadjuk.
Mondd csak, a Te életed külső szövetét idén kik tették fényesebbé?
