Mindannyian átéltük már, milyen az, amikor valaki, aki fontos, nincs velünk. Mert dolga van, más programja, netán másokkal jobban érzi magát. Zsigeri szinten ég ennek a fájdalma.
És van az a társas halál, amikor a másik ott van, még sincs velünk. Egy fedél alatt élve a legelhagyatottabb emberi megélés. A másik ott van, tesz-vesz, szól, reagál, de te tudod, hogy nem együtt vagytok. Te nagyjából egy bútordarab vagy dísztárgy státuszában vagy, ami mellett a másik időnként elhalad. Lehet, hogy így telt a gyermekkorod, vagy voltak, vannak ilyen barátságaid, lehet, hogy épp ilyen a párkapcsolatod.
Még tovább bontva pedig ott találjuk minden kapcsolódás legkifinomultabb bűvésztrükkjét: amikor a másik ott van és figyel rád. De a figyelme egy jégbarlang, egy metszően üres tér, betonbiztos védekezés, néma elutasítás, kritika, ami épp azért nehezen tetten érhető, mert kimondatlan. Csak a térbe betolt energiaként kaparja a torkod és nyomja össze a mellkasod.
„Az érzelmi kiterjedés nélküli jelenlét nem más, mint a távollét egy újabb formája.” (W. Baumann)
Mi emberek, elképesztő profik vagyunk távollétben.
És mindenkinek nyomós oka van rá. Mert bántottak, becsaptak, magunkra hagytak, manipuláltak. Hát persze, hogy kitanuljuk a mintha-kapcsolódás minden fortélyát. Ő is kitanulta, akire épp gondolsz és te is kitanultad. Sokan nem is tanulunk mást, csak az érzelmi távollétünket tökéletesítgetjük egész életünk során és még csak nem is tudunk róla. Szerencsés ember az, akinek megadatik, hogy egy ponton összeroppan az önvédelmi páncélja és beszivárog a bőre alá addig megtagadott érzéseinek nyers valósága.
Márpedig, ha valódi kapcsolatokat akarsz, nincs más opció. Fejben ez megugorhatatlan. A távolságtartás adta biztonság az idegrendszerbe gravírozott minta, oda meg nem vezet út gondolkodással, racionalitással, stratégiákkal. Vannak szent helyek, ahova nem léphetsz be cipőben.
Amíg acélhideg pajzsot viselünk, rettentő fenyegetőnek tűnhetnek azok, akiknek a jelenlétéből elfogadó, szívmeleg figyelem árad. Épp csak nem így fogalmazzuk meg. Azt mondjuk: Milyen álságos! Milyen émelyítő! – mondjuk sokszor fintorogva. Ami mögötte van: A szégyen. Hogy én erre nem vagyok méltó. Én rám nem lehet senki őszintén kíváncsi, maximum udvariasságból. Nem dőlhetek be, mert újra csak fájni fog.
Alig tudunk valamit befogadni abból, ami jó, ami kedves, ami elfogadó!
Ha még mindig masszív elkerülésben vagyunk, érdemes most már kicsit közelebb húzódni saját sokat megélt szívünkhöz, megsimogatni a páncél alatt. Ő még mindig rendületlenül várja, hogy olyan kapcsolódásokban létezhessen, amelyekben a közelség bátorsága, meghittsége és a szívbéli jelenlét ereje tölti meg élettel és fénnyel az egymás közti teret.
Nincs olyan, hogy valakinek járnak a megtartó kapcsolatok, másoknak pedig nem. Amikor készen állunk feladni a távolságtartásunkat másoktól és saját érzéseinktől, amikor végre felfüggesztjük a kinti világban bolyongást és elkezdjük magunkban felfedezni az ösvényeket, életünk fényemberei abban a pillanatban elkezdenek beszivárogni.
Kitartó utat a szíved felé!
Szilvi
