Hol esett csapdába és különült el a világtól az a természetesen vad énünk, aki egykor még tisztán érezte a szagokat, az ízeket, a cseresznyefára felmászva megélte az önfeledten mozgó test örömét, aki sírt, sikított, felszabadultan nevetett és hagyta, hogy a dühe végighullámozzon a feje búbjától a talpáig?
Milyen most felnőtt önmagunkat steril életigazságok, szokásrendszerek köré szervezni nap, mint nap?
Milyen érzés agyoningerelt és eltompult érzékszervekkel, az agy információ sártengerében cuppogva, tompa érzésekkel viselni a létet, belekapaszkodva néhány kiemelkedő élménypillanatba, ami legtöbbször arra elég, hogy utána csak még fájdalmasabb legyen közlekedni a rutinjaink, feladataink világában?
Milyen mindennél jobban vágyni a kapcsolódásra, a másik közelségére, mégis egyre jobban idegenkedni a többi embertől és egyre kevésbé tudni kialakítani és megtartani kapcsolatokat? Milyen érzés a bensőséges összekapcsolódás hiánya?
Milyen szételemezni önmagunkat, a másikat, felismerésekre jutni, aztán (még csak) rá (se) jönni, hogy mindez nem sok mindenre volt elég, hiszen nem sikerült új és derűs tartalommal bíró rendszert kiépíteni belőlük?
Milyen érzés?
Szerintem halálos. Elszigetel, érzéketlenné, kiábrándulttá és cinikussá tesz.
Én a visszavadulásban hiszek.
Az érzékszervek, a külső-belső észlelés újrahuzalozásában, a test táncának és tudatosságának felébresztésében, az életre keltő kihívásokban, amelyek kérik a bátorságunkat, az őszinteségünket. Amelyek kivezetnek a múlt cellájából, a jövő ábrándjaiból és erőszakmentesen kísérnek be az éppen áramlóba. A szelíd, de hazugságot nem tűrő, türelmes szív puha ölelésében és tágulásában. A figyelem tiszta levegőjében.
A visszavadulás a mesterséges fényekben és unalomban fuldokló én visszatáncolása eleven lelkünk karjai közé.
Már csak ebben hiszek.
Ha visszavadulnál, itt van hozzá szabad és stabil tér.
Folytathatjuk / kezdhetjük a Te visszavadulásod gyönyörű folyamatát?
Szilvi
