Kérlek, vedd komolyan az életedet!
Az érzéseidet, a testedet, az egódat, a kapcsolataidat, a gyógyulásod, az eltemetett álmaidat. Minden építőkockát, amiből a te egyedi életed összeáll.
De hiába vágyunk teljesebb életre és valódi kapcsolatokra, ha nincs kiépített belső biztonságunk és feszültségtűrő képességünk, akkor mindig a túlélés és a megfelelés fog győzni saját utunk és önmagunk felvállalása helyett.
Belső biztonság pedig nem építhető ki önelemzés és puszta gondolkodás útján.
A lelki stabilitáshoz stabil, rugalmas idegrendszer szükséges. Mert amikor borulsz, először ezen a szinten borulsz. És ez minden mást is megborít benned és körülötted.
Az idegrendszer általában túlélő és folyamatos készültségi üzemmódban működik, az adrenalin az oxigénje.
Akinek így működik az idegrendszere, az minden élethelyzetben a maszkot és a performanszot fogja választani. Mindig az fog dominálni, hogy meggyőzzön másokat az értékességéről, szerethetőségéről, érdekességéről. Ami időszakos intenzivitást, átmeneti kielégüléseket hozhat, valódi közelséget, nyugalmat nem. Akit az adrenalin hajt, az magában és másokban sem fog soha bízni.
A maszkolós élet vágyja az illatok, ízek kavalkádját, az érzések, a test tűzijátékát és borzasztó unalmasnak, fenyegetőnek és értelmezhetetlennek tartja a lassan kiépülő, mély kapcsolódásokat önmaga és mások felé. Le sem tud lassulni, hogy megeméssze a vele történteket. Feldolgozatlan ingerek, információk és megélések kaotikus és örökké nyugtalan vulkánja. A maszkolós, perfonmanszolós élet cafatokra szedi az idegrendszert.
Meg a lelked.
Meg a kapcsolataid.
A türelmes önmunkával újrahuzalozott idegrendszer ezzel szemben kitágul és megszülethet végre annak biztonsága, hogy önmagam teljes spektrumát oda merem adni a másiknak. Nem csak azt a részemet, amit még éppen tolerál a környezet belőlem.
Kérlek, vedd komolyan az életedet! Ha olyan szerencsés vagy, hogy megadott Neked az önreflexió képessége és igénye, ha már ott van benned a szándék, hogy változtass, akkor azt vedd most már száz százalékig komolyan. Ne csak mártogasd bele a lábujjaid, ne csak elemezd magad.
Tedd bele az önmunkába az energiát, az időt, a gyakorlást, az ismétlésszámot, a könnyeket, a dühöt. Tanuld meg elviselni a maszk lehántásának küzdelmeit, tanulj tiszteletet, türelmet a testeddel, idegrendszereddel, milyenségeddel szemben. Gyere ki az izoláltságból és legyenek melletted olyanok, akik maguk is lementek már saját sötét bugyraikba és a jelenlétükben megtapasztalhatja az idegrendszered az ellazulást, és akik megtanítanak navigálni a feszültségben. Engedd, hogy megszülessen benned az alázat saját folyamatod komplexitása és kényelmetlensége iránt, mert közben sok minden fog jönni, amit nem kérsz, mégis kapsz és persze, hogy menekülnél tőle, hiszen fájdalmas, sokszor érthetetlen és kontrollvesztettségbe taszít. De a maszkot és beélt működésedet leválasztani tested, lelked szöveteiről nem egy hétvégi spirituális elvonulás zsálya füstjében fog bekövetkezni, ahogyan önismereti könyvek olvasásától sem válsz autentikus éntudattá.
A középpontodhoz közelítés nem egy gyors folyamat. Az önmagaddal szembeni igényesség megemelése pedig elköteleződést és teljes felelősségvállalást kér.
És radikális őszinteséget, ami talán a legnehezebb ezen az úton. Mert, ahogy hántod le a rétegeidet, egyre több önhazugságod fedi fel magát és bátorságra lesz szükséged, meg humorérzékre, hogy szembe merj ezekkel nézni.
Eddigi bezártságodból fokozatosan lesz nyitottság, de ehhez az kell, hogy ne fordulj folyton sarkon, hogy levedd a fókuszt mások siránkozásáról és a saját agyad motoszkálásait is újra meg újra megkérdőjelezd.
Hogy kilépj a passzivitásból.
Tested, éntudatod, életminőséged megújulása, a képessé válás tanulható, de hullámzó folyamat, amiben újra meg újra fel fog merülni, hogy hagyod inkább az egészet a fenébe, inkább visszatérsz a régi életmódodhoz, maradsz csukva, mert akkor legalább nincs huzat, ami mindent felkavar. És akkor nem kell attól sem tartanod, hogy elveszíted mások szeretetét, mert a lemeztelenedésed megmutatja gondosan rejtegetett árnyékvilágodat.
Mégis: maradj az úton.
Kitartóan bontsd le elszáradt részeidet. Tápláld, óvd azt a megszülető új, őszinte verziódat, akinek a duruzsolása elindított az utadon. Akinek a belső szabadságáért, öröméért, nyugalmáért, átfényesedett szívéért megéri végigmenni a hullámzáson, önmagad elvesztésén és újjászületésén.
Kérlek, vedd komolyan és tanuld újra az érzéseidet, a testedet, az egódat, a kapcsolataidat, a gyógyulásod, eltemetett álmaidat.
„Mert ott kezdődsz el igazán, amikor túlvagy magadon.” (Faludy György)
