Örök nyomot hagyott bennem a találkozásunk, pedig ő egyetlen szót sem szólt. Leginkább azért, mert madárból volt.
A sárgafejű királyka kora reggel egy tengerparti kisváros sétálóutcájának kövén állt mozdulatlanul. Emberek jöttek-mentek körülötte, ő azonban nem moccant. Lehajoltam hozzá és a tenyerembe vettem. Egy gesztenyének is nagyobb a súlya, mint amennyi az övé volt. Ahelyett, hogy menekülni próbált volna, továbbra sem mozdult. Elhelyezkedett a kezemben. Így sétáltam vele tovább és aggódva próbáltam kitalálni, mi baja lehet, mit kellene tennem, mi legyen vele.
Hogy fogja a tudomásomra hozni, hogy mire van szüksége?
Jópár utcányi bolyongás után, a partra érve egyszer csak éreztem, ahogy megmozdul. Óvatosan széttártam a tenyerem. Ő kinyújtóztatta a szárnyait először az egyik oldalra, aztán a másikra. Gyönyörű volt a napsárga csíkjaival. Egy szemvillanás alatt a fejem fölé repült, tett egy kört, majd az egyik ház szárítókötelére ült, mielőtt tovább szállt volna. Semmi baja nem volt.
Talán csak egy tenyérre volt szüksége, hogy átmelegedjen.
És közben nekem adta a teljes bizalmát. Megosztotta velem a lényéből áradó lágyságot, szelídséget, a nyugalmát, a csendjét, mély jelenlétét. Testének mind az 5 grammját a tenyerembe helyezte és egy számomra idegen városban néhány utcán át együtt sétált a szívünk.
Amikor felröppent, valamit elvitt tőlem, mert könnyebb lett utána a szívem és könnyebb azóta is. Ahogy a magasba emelkedett, egy részem már akkor érezte, hogy abban a repülésben én válok éppen szabaddá. Hogy ahogy neki, úgy nekem sincsen semmi bajom. Miközben próbáltam megfejteni, hogy mire lehet szüksége, ő csendben a tudomásomra hozta, hogy igazából nekem mire van szükségem. Arra, hogy egy ötgrammos kismadár testétől visszamelegedjen a lelkem.
Vannak ilyen villanásnyi időre szóló találkozások, amelyek jelenlét, energia, varázslat és fény összesűrűsödése, megengedés és elengedés rövid, de örökre nyomot hagyó tánca. A kapcsolódás, az ősbizalom sejtekig hatoló élménye.
Amikor hazatér hozzád a Lét öröme.
