Te is érzed?
A természet novemberben: kíméletlen és nyers. Kimész és nem ad semmit. Se napfényt, se meleget, a szemedet majd kiszúrják a fák csupaszon függő ágai, nincs látvány, nincsenek színek, amit magadba szívhatnál, ami töltene, ami felmelegíthetné a lelked.
Kimész és a novemberi táj azt üzeni: Melegítsd fel magad!
Köszi, November!
Mégis, ha az ember abbahagyja a duzzogást, ráérezhet a természet téli szűkmarkúságában rejlő szeretetre és együttérzésre. Ami nagyjából ez:
„Most azt adom neked, amire szükséged van. És nem azt, amit akarsz.”
(Pont, mint a Mindenség, aminek semmiféle gátlása nincs azzal kapcsolatban, hogy a feje tetejére állítsa az életünket, ha elérkezett az idő a változásra…)
A november és a vele érkező kopárság, csupaszság nem dédelgetnek. Helyette önállóságra, öngondoskodásra tanítanak. A természet nyáron mindent odaadott magából, most pedig látszólag elfordulva tőled, saját maga felé fordul, csendben üzenve: Most Te jössz! Melegítsd fel magad! Keresd meg magadban a fényt, ami táplál, kapcsolódj a saját energiáidhoz, belső világodhoz és gondoskodj a szükségleteidről. Nálad jobban senki nem tudhatja, mitől lesz neked jó élni az életedet. Fordulj te is oda végre magadhoz!
Ránk vár a feladat, hogy visszataláljunk az öngondoskodás ösvényére. Hogy rendezzük jelenlétünket, energiánkat, szándékainkat, újrafésüljük haladási irányunkat és sebességünket.
Hogy megtaláljuk életörömünk téli verzióját.
Érdemes sétálni egy nagyot, és amikor a lépteink nyomán kilazult már annyira a fejünkben zakatoló gépezet, hogy kicsit elcsendesedünk, feltehetjük magunknak a kérdést:
Mi az, amit nagyon akarok?
És ha megvan, tegyük is félre nyomban. Forduljunk újra magunkhoz és kérdezzük meg:
És mi az, amire valójában szükségem van?
Merjük kimondani.
És a hazafelé vezető lépéseinket kezdjük el ehhez igazítani a novemberi szürkeségben.
Mert ebből az őszinte belső térben kimondott válaszból fog végül életre kelni az igazi fényünk…
—————- ÉS VAN, hogy már olyan régóta zakatol a fejünkben a gépezet, hogy nehéz meghallani saját válaszainkat. Olyankor az együtt terében könnyebb visszatalálni önmagunkhoz, mert egy kicsit nem mi tartjuk a teret, hanem tartják nekünk, megpihenhetünk. Ebben az ellazultságban, megengedettségben, tiszta figyelemben könnyebb megérezni újra, hogy kik vagyunk, és mit szeretnénk. Ha megszólít, várlak szeretettel egyéni coaching foglalkozásra.
