Menjünk arra. – mutattam a falu utolsó utcája felé, mert arra még sosem jártunk. Decemberi reggel volt, a falu végén kószáltunk a testvéremmel és a kutyájával.
Megindultunk. Beszélgettünk, karácsony másnapja volt, napsütés és hideg. Ahogy lépdeltünk, egyre hangosabbá vált a kutyák ugatása: érkezésünk és a velünk lévő kutya jelenléte teljesen felzaklatta őket. Testvérem kutyája, aki a világ legjámborabb négylábúja, szintén felfigyelt rá, hogy szokatlan helyre tévedtünk, de csendben, bizalommal jött mellettünk. Hamarosan már alig hallottuk egymás hangját.
Persze falun nem szokatlan az ilyesmi, minden idegenre felfigyel ember és állat egyaránt. Itt nőttünk fel, tudtuk, milyen, amikor az állatok egymást riadóztatva kezdenek ugatni, kerítés mögül ijesztgetni, olykor kirontani.
De ez most más volt. A kutyák szabályosan őrjöngeni kezdtek, ahogy elhaladtunk egy-egy ház mellett. Mindenhol minimum két, néhol több kutya rontott a kerítésnek. Csak rés ne legyen valamelyik kerítésen! Ebben a rövid utcában úgy 60-70 kutya tombolt, mi pedig ott lépkedtünk összeszorult gyomorral és torokkal, minden sejtünk remegett, ahogy végighullámzott a habzó szájú őrület a kerítések mögött. Már csak pár lépés az utca végéig, bátorítottuk egymást, várva a fellélegzést. Értetlenül, némán lépkedtünk mindhárman. Mitől ilyen fékevesztettek és indulatosak ezek az állatok?
És akkor megpillantottuk: zsákutca. Nem visz ki innen út. Nincs fellélegzés, csak tovább fokozódó brutalitás, mert meg kell fordulnunk és újra végigmennünk az utcán. A kutyák még inkább kikeltek magukból és közben azt is megértettük, hogy ezek a kerítések mögé zárt állatok valószínűleg évek óta nem láttak sem idegen embert, sem idegen kutyát. Nincs átmenő forgalom, nincsenek errefelé sétáló, bicikliző falubeliek, ide csak az jön, aki itt lakik. Egy teljesen ingerszegény földrészen követünk el éppen birtokháborítást és a kutyákban felhalmozódott összes feszültség, egyhangúság, eseménytelenség most egyetlen nagy közös tombolásban kel életre.
Újból nekivágtunk. Két oldalt fröcsögő, őrjöngő üvöltés-orkántól kísérve. Számoltuk a lépéseket. A következő utcába érve aztán végre ránk ereszkedik a csend. Megtépázott idegeinket rendezgetjük, mélyeket lélegzünk, sokadszorra fut végig rajtam, micsoda rossz ötlet volt részemről, hogy pont ide akartam jönni, szeretteimet is veszélybe sodorva ezzel.
A félelem utcájába, ahol a felbukkanásunktól pánikoló kutyák félelmétől kezdtünk félni.
Félelmeink mindig korlátainkból táplálkoznak.
És minél masszívabb kerítéssel próbáljuk magunk köré zárni az állandóságot, annál elemibb erővel fog megrémíteni és megrendíteni az újdonság, a más, az ismeretlen.
Hetekkel később jut eszembe újra az élmény, amikor épp Michelle Obama könyvét olvasom, aki egy ponton felteszi a kérdést: „Megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit tágítsam a világomat? Szerintem erre a kérdésre szinte mindig igen a helyes válasz.”
Itt simul el bennem saját történetem.
Megértem, hogy cseppet sem volt rossz ötlet
karácsony másnapján besétálni
egy olyan utcába, ahol még sohasem jártunk…
