Ismeretségünk elején rendre elbizonytalanodtam, amikor beszélgettünk, mert olyan vérfagyasztó kritikával közelített meg bármilyen beszédtémát, cikket, jelenséget, embert, hogy azt éreztem, valamit nagyon benéztem, amikor abban egyáltalán éreztem valami érdekeset, különlegeset.
Az évek alatt egyszer sem fordult elő, hogy valamire, vagy valakire azt mondta volna, ejha, de klassz. Saját nézőpontja fogságába esett azzal, hogy mindent AZONNAL érteni, értékelni akart. Mániákusan kutatta minden dolog gyenge pontját, majd annak mentén az egészet szétzúzta. Ez volt az egyik erőssége. A munkájában egy termék fejlesztése során mindig ő volt az, aki azonnal felismerte, hol rejlenek a buktatók, hibák, rengeteg pénzt megspórolva ezzel a cégnek.
Ugyanezen képessége a munkán kívül viszont végtelenül hervasztóvá tette. Azzal foglalkozott, hogy dolgokat, folyamatokat hatékonyabbá, gyorsabbá tett, valójában viszont nagyon hiányzott belőle:
a nyitottság.
Rengeteg felszabadult, könnyed és játékos pillanattól fosztotta meg magát azzal, hogy nem engedte, hogy valami vagy valaki az elméjén túl is megmozdítson benne valamit.
A csavar az volt, hogy mindig volt alapja a kritikájának. Ám a rossz időzítéssel megakadályozta, hogy olyan dolog is megtörténjen vele, ami az emberrel általában akkor történik, ha nyitottan és kíváncsian tekint a világra. Egy nagy összenevetés valakivel. Egy önfeledt rácsodálkozás a világ szépségeire vagy épp abszurditására. Egy spontán cselekvés.
Egyszerűen túl gyorsan rántotta elő a kritikát és kivégzett vele minden színes, gyerekszívű pillanatot.
Aztán egy nap, egy online meeting kellős közepén a rábízott, frissen örökbe fogadott menhelyi kutya odapisilt a nappali közepére, az átélt döbbenet pedig váratlanul szétfeszítette becsontosodott lénye falait. Hosszú percekig nézte csendben a kutyát, teljesen megfeledkezve a képernyő másik végében ülőről. Majd hirtelen lecsukta a gépét, leakasztotta a pórázt a fogasról és hosszú sétára indultak kettesben a Duna parton.
Mondd, mi az, ami azért tudott veled megtörténni,
amit azért élhettél át,
mert nem rántottad elő a szokásos hipotézisedet, kritikádat?
Amikor engedted, hogy megérintődj, bemozdulj?
