Mit lehet mondani 10 teljes némaságban eltöltött nap után?
Legszentebb napjaim ezek minden évben. Szabad, nehéz, könnyű, lélegző, mélyülő, kíméletlen, feltárulkozó, felszakadó, kitáguló napok ezek. Önmagammal maradok, hogy aztán egy ponton még ezt az önmagamat is elfújja a szél és csak létezzem a személyiségem és annak nyűgjei, félelmei, vágyai, ferdítései nélkül.
Kint a szabad ég alatt.
Bent a szabad óceánomban.
Nézem, hallgatom, magamba engedem a formákat és eljön a pillanat, amikor a falevelek közt rezgő szélnek pontosan olyan a hangja, mint a tűz ropogásának vagy az eső kopogásának.
Összegereblyézem egy kupacba az égbolt összes csillagát.
Megérkezése Annak, „aminek” semmi értelme. Mert nincs ott, aki ért, mert nincs ott, aki elme. Szertefoszlás.
Évről évre kevesebb tér haza abból, aki Én. A kis kapaszkodó atomjaim, formáim még visszaérkeznek az otthon terébe, ők még akargatnak, csinálgatnak. Színes kis társaság egy emberbe gyúrva. Hol kávéval, hol öleléssel, hol tánccal él, és egyre inkább abban leli derűjét, hogy zsebéből időről időre kivesz egy marék összegereblyézett csillagot és csillagtalan, de lélegezni, tágulni akaró égboltok tekintetébe fújja.
Hogy bennük szaladja magát végtelenné.
