Az előadók, trénerek, munkáltatók szeretik az aktív résztvevőket. Azokat, akik könnyen bevonhatók, együttműködők, kommunikatívak. Általában az ő tempójuk, energiájuk lesz az alapértelmezett haladási sebesség és irány, melyen keresztül mérhetővé válik, hogy vajon megértette-e a csoport az anyagot, a feladatot, a problémát.
Sokszor tapasztalom kisebb, nagyobb közösségekben, hogy a csendesek, a zárkózottak nemcsak az előadó, munkáltató látóteréből, de még a periférikus látásából is kiszorulnak. Lemondanak róluk. Ugyanakkor a végén szinte mindig kiderül, hogy épp ők azok, akik valóban megértették a lényeget. Akik átengedték magukon, megszűrték, integrálták. Akik tényleg elgondolkodtak a hallottakon.
Csakhogy ez idő. Csendes, lassabb feldolgozási folyamat, mely ugyanakkor stabilabb, mélyebb megértést és tudást hoz létre. Ám mivel ezek az emberek kevésbé harsányak, temperamentumosak, kommunikációs megnyilvánulásaik kevésbé magabiztosak, a környezet könnyen alábecsüli őket.
Az általános norma: csapj nagy zajt, légy lendületes, gyors.
Aki azonban valós képet szeretne kapni egy csoport, közösség és azon belül az egyes résztvevők működéséről, hatékonyságáról, annak érdemes elgondolkodnia:
Lehet, hogy egy introvertáltnak több időre van szüksége, míg megemészti, (f)elkészül és felvállalja, lehet, hogy ő nem fog percenként lehengerlő frázisokat szétrobbantani a levegőben, de az, amit ő végül felmutat,az valódi lesz, kidolgozott és hiteles.
Ő nem fog szépíteni.
Hanem építeni.
